Viszlát Norvégia!

Viszontlátásra!

Hazamegyek!

Nórijocója hazamegy!

Utolsó napom Aalesundben

Sziasztok!

Elérkeztem az utolsó előtti bejegyzéshez. A következő már csak egyszerű, rövid lesz szerintem. Időtől függ minden. Képtelen vagyok felfogni, hogy vége. Nem azért, mert gyors volt, szerintem igenis hosszú és tartalmas volt. Véleményem szerint éppen a megfelelő időtartamot töltöttem kint. Mostanra elfogytak belül a falak, amik eddig kordában tartották a honvágyat. Hú, hát nem is tudom mit szokás ilyenkor mondani összefoglalás és búcsú gyanánt. Megpróbálok addig másról írni, hogy nyerjek egy kis időt és ne csak üljek itt haszontalanul a betűk fölött.

Tegnap este nem nagyon hagytak aludni a gondolataim. Végignézegettem a félév alatt készült fényképeket. Csodálkozok, hogy sokkal kevesebb hely van a merevlemezen, mint amikor kijöttem? Hát, amennyi kép született a félév alatt nem is csodálom. Pedig mindig azt éreztem, hogy nem használom eleget a fényképezőgépet. Most azonban átnézve az összeset és ismerve az itteni látványosságokat megnyugodhatok, úgy vélem. Mindenről maradt emlékem. Igaz, rólam nem sok kép készült. Erről újfent megbizonyosodhattam. Meg most még idegesít a Luther-haj, hogy hogyan nézhettem ki így és legszívesebben törölném a képeket, de szándékosan ellenállok, mert tudom, hogy néhány év múlva már máshogy szemlélem majd az egészet. Csak a leendő gyerekeim ne lássák soha a képeket, mert kiábrándulnak az apjukból. :-D Nagyon megszerettem a világnak ezt a térségét, amit én Norvégia néven láttam. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy nem tudom milyenek lehetnek mondjuk Norvégia másik tartományai, de ha ehhez hasonlóak, ahol én vagyok, akkor elmondhatom, hogy csodálatosan szép. Felejthetetlen élmény az, hogy egyszerre találkozhattam hegyekkel, óceánnal és fjordokkal. Olyan nagyszerű volt úgy ébredni például egy augusztusi-szeptemberi reggelen, hogy széthúztam a függönyt és egyszerre láttam a zöldellő fákat, hóval borított hegycsúcsot és a fjordot.

Vagy a levegő, ha nem nagyon hideg akkor annyira jó érzéssel tölt el. Annyira friss, hogy szinte magától beletelepszik a tüdődbe. Félév alatt alig vérzett az orrom itt! Otthon meg a családtagok tanúk rá, hogy milyen sűrűn elered az orrom vére. Egyedül amit nehéz volt megszokni, az a nappalok rövidsége. Ma reggel is olyan sötétségben mentem be az iskolába reggel 9-kor, mintha este lett volna. Azért kellett még így utoljára bemennem, mert a tizenötödike óta fogyasztott áramot és mosást ki kellett fizetnem, valamint szerettem volna elbúcsúzni illendően a tanároktól is. Hazaérkezésem után Nórival beszélgettem. A kamera éppen ennyit bírt ki. Ma már nem kapcsolódott be. Talán egy jel, hogy többet nem lesz rá szükségünk! Remélem! :-)

Fél négy körül kezdtem pakolni és azt hiszem túl vagyok a nehezén. Egy bőrönd csak a könyvekkel és fél év alatt összegyűjtött, összeírogatott papírokkal van tele. De például olyan már nincs is ebben a kupacban benne, hogy a vizsgáim. Tehát tényleg nagyon le lett szűkítve. A konténer majdnem megtelt a rengeteg papírtól. :-D Utoljára akkor voltam így tele fénymásolatokkal, amikor a nyelvvizsgára készültem. Holnap még elmegyek a boltba, hogy visszaváltsam az üres ásványvizes és üdítős üvegeket. Egy 10-12 koronát még összetarhálhatok így. Majd jó lesz az Osloban töltött estekor forrócsokit vagy kakót venni. Hiú ábrándokat ugyan nem hajhászok. Tudom, hogy úgyse fut kiennyi pénz semmit a reptéren. A busz kettőkor indul a reptérre. Szép kis produkció lesz, hogy kivontassam odáig a cuccaimat. Fel leszek rétegesen öltözve, úgyhogy lehet kicsit bepippedek, mire a buszt elérem a sok cígolni való cucc miatt.

Istennek hála minden betegség és sérülés nélkül megúsztam a kintlétemet. Így betartottam azt a szavamat is, amit többen megfogadtattak velem még a búcsúkor, miszerint épségben érjek haza. Köszönettel tartozom elsősorban a Apának, Anyának és Nórinak, hogy mindvégig támogattak és a legnehezebb időkben átsegítettek a nehezségeken. Ha Apa nem vállal fel annyi anyagi áldozatot értem, akkor valószínűleg diákként sohasem jutottam volna el ide. Anya volt a lelki motor, aki mindig "felpofozott" jelképesen, hogy ne tévelyedjek el. Az én Nórim pedig kitartott végig szerelemben, hűségben és lehetővé tette, hogy ugyanott folytathatjuk az életünket, ahol abbahagytuk, abban a hitben, hogy mindketten többek lettünk önmagunkban a félév során. Nagyon hálás vagyok a Gonda családnak, hogy lehetővé tették nekem és Nórinak, hogy az ősziszünetben eltölthettünk egy nagyszerű hetet együtt. Azt gondolom, hogy az az egy hét bearanyozta az egész Norvégiában töltött félévemet. Anélkül rengeteg élménnyel és örömmel kevesebbel mennék most haza. Köszönet jár az Európai Unió Erasmus programjának, hogy megteremtette a kereteket ehhez a cserediák programhoz és ösztöndíjjal támogatott. Hálával tartozom Dombora Etelkának, aki rengeteget segített az IBS-ből a kiutazástól kezdve, a tantárgyelfogadáson át, szinte mindenben, ezzel levéve megannyi terhet a vállaimról.

Végül de nem utolsó sorban köszönet az állandó olvasóknak, akik ilyen olyan módon idetévedtek és hozzászólásokkal csökkentették a néha fellépő honvágyat illetve mosolyt csaltak az arcomra. Külön megemlítve a Gyenes családot Budapestről, kisöcséimet, Csaba öcsémet és barátnőjét, Irént, Tomi barátomat Egerből, Hajnal Dávid és Kalmár Pisti barátomat Kisérről és Ladányról, Andrási "Papa" és Kui Roland barátomat Apátiról, Gazsó és Tóth család tagjait Szigetszentmiklósról, Csákó családok Jászapátiról. Elnézést kérek, ha valaki kimaradt a felsorolásból, de perpillanat nem jutnak mások az eszembe.

Az én küldetésem itt befejeződött Norvégiával kapcsolatban. A blogot ezzel bezártnak tekintem! Holnapra még egy bejegyzést időzítettem, de azt már nem akkor fogom írni. Kellemes Karácsonyt és Boldog új évet kívánok mindenkinek! Otthon találkozunk! :-) Ha det bra Norge! Viszlát Norvégia!

Med vennlig hilsen: Joe Gazso

Szívélyes üdvözlettel: Gazsó József

Viharnap

Sziasztok!

Micimackó szavaival élve ma "Boldog viharnap" van itt Aalesundben. Arra ébredtem, hogy a szobám teraszra nyíló ablakait és ajtóját le akarja tépni a szél. Ez igen magas hangszínű fütyüléssel is párosult. Pedig azt hittem annál már nem jöhet rosszabb, mint amikor a szomszédomban lakó családból az egyik kislány a folyosón tesztelte a hangterjedelmét legalább negyed órán át a hajnali órákban. Gondolom az anyja kicsit lassabban készült el és magára hagyta a gyerekét. A kilenc órai ébredésem után felültem az ágyamban és bekapcsoltam a laptopot. A csíkszemeimnek nem estek jól egyből az erős fények, meg egy pillanatra hatalmas villanás is volt. Rá kellett jöjjek, hogy ez nem a laptopból jött, hanem kint immáron villámlik is. Széthúztam a függönyt a fjordpanorámás ablakomban és döbbenetes dolgoknak lehettem szemtanúja. A kukából kiszedte a szél a papírdarabokat és olyan volt mintha valaki felfelé hajigálta volna őket. Vagy visszajátszó üzemmódban néztem volna, ahogy zuhannak. Abban a percben a jegeső elkezdett az orrom előtt kopogtatni az ablakon. A félhomályról meg még szót sem említettem. De az is jó, hogy miközben most ezt a bejegyzést írom az ágyamon ülve, az egész szoba mozog az erős széllökésektől. Néha még a kanalak is csilingelnek a tányéron.

Ilyen időben nem igazán buli itt lenni Aalesundben. Kong az egész ház az ürességtől, minden diák hazament a karácsonyi szünetre. Akikről tudok, hogy még itt vannak, az a halszemű Mirek, két német és két orosz diák. Pedig mára is terveztem egy kis kimozdulást, de az is fix, hogy ilyen időben nem áztatom ronggyá magam. Tegnap is esősre állt már az idő. Bementem ugyanis a centrumba, hogy utoljára fényképezgessek még kicsit, valamint a karácsonyi shoppingolásból én is kivegyem a részem. A karácsonyfa árusok éppen tegnap kezdtek kipakolni. Jó volt végre a friss fenyő illatát érezni, de ennek ellenére is azt kell mondjam, hogy még ez sem tudta meghozni a karácsonyi hangulatom. Mostmár arra kezdek gyanakodni, hogy lehet a megfelelő személyek hiányoznak hozzá. Itt elsősorban a családra gondolok. A város egyébként ebben a két arculatában tetszett legjobban a félév alatt: karácsonyi forgatag, augusztusi naplemente. Arra is rájöttem, hogy nagyon kellemes lemenni a kikötőbe, mert a friss halszag tud jó is lenni. Nekem kicsit azért volt egész félév alatt halundorom, mert amikor egyszer elmentünk horgászni, akkor nekem kellett az összeset megpucolni. Így bármilyen furcsa is, de nem használtam ki, hogy Norvégia a világ egyik legnagyobb halexportőre, tehát halat itt ehetnék annyit, amennyit nem szégyellek. Egyszer ettem halat, egyszer pedig rákot. A rák tulajdonképpen egész finom volt.

A norvég tanárnő egyébként elmondta, hogy azt a rákot nem is kell megfőzni, mert úgy az egész annyira gumis lesz. El voltunk mindannyian képedve, hogy hogyan mondhatja azt, hogy nyersen együk, de tulajdonképpen nem is nyersen vesszük már a boltból sem. Még a kifogásuk után a halászhajó fedélzetén leforrázák a rákokat, majd rögtön fagyasztóba is kerülnek. Ezek alapján tehát csak annyit kellene tennünk, hogy megmossuk őket sósvízben és majonézbe vagy valami egyéb öntetbe mártogatva melegkenyérrel megegyük őket. Én már nem nagyon tudok enni sajnos. Lehet, hogy egy kicsit az izgulás is közrejátszik már vagy esetleg az, hogy egész nap megállás nélkül teázok. De nem is baj, otthon minőségi ételek fognak kárpótolni, azt hiszem. :-) Ricsi és Balázs már azóta nyilván a legminőségibb kajákon edződik. First price helyett Tesco gazdaságos termékek. :-D Egyébként velük minden rendben van. Balázzsal beszéltem tegnap este msn-en és azt mondta, hogy épségben otthon vannak. Igaz, volt egy kis malőr, mert megbüntették őket egy "Good bye 900 koronára", mert jegy nélkül szálltak fel Osloban a vonatra, de nyugodjak meg, mert nem fizették be! Megnyugodtam! :-)

Ja, Ti nem tudjátok még, hogy ők is úgy utaztak haza, mint majd én fogok. Innen Aalesundból reggel 9kor indultak el és csak másnap 10 körül indult Pestre a gépük, úgyhogy volt egy estéjük és majdnem egy egész napjuk Osloban. Ekkor ültek fel a vonatra és bementek Osloba. Kérdeztem, hogy láttak-e valami szépet meg egyáltalán milyen város Oslo, de csak annyit válaszolt Balázs, hogy valami BI nevű magániskolát, aminek gyönyörű az épülete, majd ki is lépett. Az én utam is megér egy misét. Most leírom. Úgy lesz a hátralévő programom még itt, hogy holnap reggel bemegyek a suliban, mert ott van a szállásomat biztosító cég irodája. Ott lerendezem a hátralévő fizetnivalókat meg kapok majd egy borítékot, amibe bele kell tennem a kulcsot, ha itthagyom a szállást. Utána bemegyek Ulla Anne irodájába. Ő volt az, aki intézte az Aalesund University College részéről a szemeszteremmel kapcsolatos ügyeket. Hazafelé lehet, hogy veszek egy búcsú lasagne-t, hogy telehassal készülhessek az útra. Miután visszaérkeztem a szállásra nekikezdek csomagolni. Vagy holnap, vagy szombat reggel megírom a blog utolsó bejegyzését, amivel egyetemben le is zárom a norvégiai cserediákoskodásomat.

Szombaton még nem tudom, hogy melyik busszal megyek ki a reptérre. Szerintem ott leszek már jó korán, hogyha túlsúlyos lesz a csomagom, akkor legyen elég időm és fel tudjak öltözködni rétegesebben. :-) A gépem 4 óra körül indul, de nem egyenesen Osloba, hanem Trondheimba. Ott nagyjából egy, másfél órám lesz, hogy újra repülőre üljek és Osloba utazzak. Az estémet Tom Hanks módjára a Terminálban töltöm. Kicsit emiatt aggódok. Vagy nem is aggódok, hanem inkább nem várom. Augusztusban is csontig fagytam, pedig nyár volt. Most mi lesz akkor velem? Főleg ha ülőhely se lesz. Befekszek a bőröndömbe és magamra húzom a zipzárt. Egyébként Balázs is azt mondta, hogy készüljek fel a leghidegebbre, mert a terminál ajtaja egész este nyitva volt. Reggel kicsivel 7 előtt indul a gépem Amszterdamba. Itt már nem az SAS-el repülök, mint Osloig, hanem a KLM holland királyi légitársasággal. Amszterdamban a várakozást követően pedig szerintem ugyanúgy, mint kifelé is, a Malév-KLM közös járatán fogok utazni. Párszor át kell szállnom ugyan, meg várakozni se keveset kell, de remélem kitartást fog majd az adni, hogy kicsivel dél után kigyalogolhatok a Ferihegy kettő érkező szintjén a mozgóajtón.

Azt hiszem, amióta már egyedül vagyok kint, úgy értem Ricsi és Balázs is hazament, sikerült a számvetésem megcsinálnom a lassan hátam mögött hagyott félévről. Természetesen ez nem publikus, viszont leírnék néhány gondolatot. Ez az Erasmus cserediák program egy nagyon értékes dolog tudna lenni minden diák életében. Nyilvánvalóan vannak olyan nehéz hozományai, mint az anyagiak (családi is mindenképp szükséges az EU támogatáson felül), vagy honvágy és néha még a magány sem ismeretlen, de... Azt állítják, hogy az ember diákkorában legfogékonyabb a tanulásra és ezt ki kell használni. Szerintem a körülményekhez mérten elég jól éltem is az élet által elém tett lehetőségekkel tanulás terén. Ez alapján azt tudom elmondani, hogy a leghasznosabb dolgokat a félévem alatt nem az iskolapadban szereztem meg, hanem inkább magamról tudtam rengeteg új dolgot megtanulni. És ezért nagyon hálás vagyok! Fél év alatti egyedüllétben azokkal a dolgokkal is szembenéz az ember, amivel nem kellemes. Emiatt voltak olyan hangulatbeli kilengéseim is, amiket az otthoniak nem érthettek meg. Dehát a szülés nem minden alkalommal egyszerűen zajlik. Van amikor meg kell szenvedni vele. De akárhogy is történt a szülés, a végén lévő öröm a lényeg.

Gondolom van, akiknél nem kell külföldre költözni ahhoz, hogy ezen átmenjenek. Én csak azt tudom, hogy Apátiról hiába költöztem fel főiskola miatt Pestre. Nem tudtam a hatalmas változást hová tenni. A 9000-es kisvárosból felköltözni a majd 2 millió fős fővárosba. Csak a feszélyezést éreztem. Aalesund viszont nem olyan nagy. Pontosan számomra kellemes méretű. Így valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy sokkal jobban szerettem itt tanulni, mint Budapesten. Nem az iskola miatt, hanem a városi körítés miatt. Az embertömeg miatt. Mindent összevetve nagyon fog hiányozni Aalesund. Azt hiszem örökre kellemes emlék marad ez a félév. Talán egyszer ha az élet úgyhozza visszalátogatok ide, de akkor már nem egyedül!

Vajon ilyen lehetett a látvány a három királynak is?

Most még nem búcsúzok el! Egy bejegyzéssel az odébb lesz. Kitartóan imádkozzatok hóért, mert a jelentésekből úgy látom, hogy még mindig nem borítja hó Magyarországot. Bár nekem mindegy az is, ha csak a Jászságban esik! :-) Most azt hiszem megyek és kiválogatom a sulis papírokat, mert ha azt a tonna fénymásolatot hazavinném, akkor a ruháimat hagyhatnám itt...

Üdvözlettel: Jocó

Egyedül maradtam

Sziasztok!

Elvégeztem elsődleges célomat azaz túl vagyok az összes vizsgán. Gyakorlatilag lezártnak lehet tekinteni az aalesundi szemeszterem. Tegnap volt az utolsó vizsga Fogyasztói Magatartásból. Négyórás vizsga volt, aminek nehézségéről sokat elmond, hogy szinte végig bent ültem és körmöltem. Elég nehezen indult be a szekerem, mert amikor kinyitottam a feladatsort tartalmazú füzetkét kicsit meghökkentem. Nem sok ismerős feladat volt ugyanis benne. Előzetesen úgy lettünk informálva, hogy az egyik előadás anyagot kell újra kidolgoznunk ától cettig, de sajnos ehelyett egy ismeretlen feladat volt feladva. Három részből állt a vizsga. Volt egy beadandónk, amiről többször is írtam a félév során. Ez volt a Tampax nevű tamponnak a marketingelemzése. Ezt csoportmunkában kellett elkészíteni, mint általalában az összes beadandót ebben a főiskolában. Aztán ott volt ugyebár a feladatsor, ami két főrészből állt. Volt egy esettanulmány, ami most a gyógyszeriparról szólt. Hogy átalakult a gyógyszer ipar '97 óta, mert előtte nem igazán költöttek marketingre, ugyanis úgy gondolták addig, hogy az orvosokat kell csupán meggyőzni, mivel csak ők írhatják fel a gyógyszert. Na, körülbelül erről szólt az esettanulmány és ehhez kapcsolódott két nagy esszé kérdés.

Olyan volt, hogy leírtam "In my opinion" és lefagytam. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi is az én véleményem. Végülis a végére már Szlovencsák doktortól kezdve mindent írtam, amit személy szerint én látok a fontosnak ebben a témában. Terjedelemben tehát nem volt gond. Hogy tartalomban sem? Az majd később derül ki. A második nagyobb részben pedig négy kisebb esszé kérdés volt. De azokkal is az volt a problémám, hogy annyira nyitott kérdések voltak, hogy jószerével bármi hülyeséget lehetett volna írni róluk. A végtermékem 11 oldal lett, de az a megdöbbentő, hogy ez nem jelent sokat. Volt aki 20 oldalnál gondolta úgy, hogy letészi a lantot. Igaz, ezek norvégok voltak, mert nekik anyanyelvükön is lehetett írni. Óó, ha én magyarul írhattam volna, akkor egyedüli problémaként csak a szélsebes körmöléstől bekövetkező ujjgörcsökkel kellett volna megküzdenem. A vizsga után visszavittük a könyvtárba a kikölcsönzött könyveket. Ricsinek és Balázsnak viszont be kellett menni lerendezni a szállást, de én oda nem követtem őket, mert nekem elég lesz pénteken. Így hazaindultam és legnagyobb örömömre meglehetősen kellemes volt az idő. 6 fokot mutattak tegnap a hőmérők, ami azért itt ritka ilyenkor. Biztos valami meleget hozott az óceán, vagy nem tudom. Nem értek az ilyenekhez. Viszont így arra kellett figyelni, hogy a kicsit megolvadt jégpáncélokon el ne taknyoljak.

Magyar Balázs és Szántai Richárd (2008, Aalesund)

Hazaérkezés után hatalmas éhség fogott el, de nem értem miért, mert reggel ettem és olyankor általában kibírom legalább négyig, legalábbis a kinti életmódom szerint. Biztos a vizsgadrukk felkajálta a tartalékokat. Párolt zöldséget csináltam, a jól megszokott és lassan könyökömön kijövő bolognai spagettit tonhallal. De mostmár azért vagyok kénytelen egyre szűkebb ételhalmazból lakmároznom, mert megpróbáltam úgy kiszámolni, hogy éppen elfogyjon minden, mire hazaindulok. Kaja után nekiültem, hogy írjak egy levelet Ricsinek. Régebben megígértem neki valamit és, ahogy Forrest anyukája is tanította: az ígéret szép szó, ha megtartják. Később felnéztem hozzájuk, hogy hogyan haladnak a pakolással. Mókásak voltak mindketten, de tudom, hogy én is legalább annyira nem szeretek csomagolni és pakolni mint ők. Ricsi csípőre tett kézzel állt, karácsonyi dalokat énekelgetett alternatív szöveggel. Úgy tűnt mintha azon csodálkozna, hogy a cuccai nem akarnak maguktól belekerülni a táskába vagy pedig valami nagyon mély fejszámolásban van.

"Nincs szarabb dolog a pakolásnál"

Átnéztem Balázshoz is, aki csak azzal fogadott, hogy ne ijedjek meg, mert nincs nagyobb kupi nála, mint a megszokott. :-D Nagyon precíz volt, mert azon felül, hogy összehajtogatta a gatyáit, át is gumizta vagy kötözte őket, hogy még kevesebb helyet foglaljanak. Kicsit irigyeltem őket, hogy ők legalább már itt tartanak. Jó lett volna hármasban hazamenni. Habár kifelé se együtt jöttünk, de ez érthető is, mert nem is tudtunk róla, hogy lesz más magyar idekint illetve nem is ismertük egymást előtte. Ha a kinti félévem pozitívumait kell nézni, feltétlen őket is odasorolnám. Jó kis csapatot alkottunk és szinte sohasem volt egy rossz szavunk se egymásra, de még csak a legkisebb pörlekedés sem. Ha lehet ilyet mondani, mi mindhárman nagyon különbözők voltunk. Föld, tűz és víz. Így tudnám érzékeltetni legegyszerűbben. Viszont ezt mindig tiszteletben tartottuk egymásban, elfogadtuk egymást olyannak amilyen és nem akarta egyikőnk sem a másikat a maga képmására formálni. Ezeknek hála, hogy nagyon jó csapatot alkottunk. Mindenki értett olyanhoz, amihez a másik nem.

Egy büszke magyar ember, hazautazás előtt.

Este búcsúbulit szerveztünk, ahová aztán minden nemzet képviseltette magát. Rendesek voltak a norvégok, mert ők is szép számban jöttek, ezzel is érzékeltetve, hogy örültek a velünk eltöltött félévnek. Az egészt úgy képzeljétek el, hogy nagyon kis szobában betömörül annál sokkal több ember, mint amennyi kényelmesen elfér. Szól a zene és mindenki jól érthető hangerővel beszél. Szép kis zsinat volt. Legnagyobb problémám nekem a keresztbeszélgetésekkel van. Amikor a kommunikációs csatornánkat keresztezi egy másik... Olyankor elég nehéz a figyelmet fenntartani és nem elkalandozni egy érdekes szó hallatán. Kicsit olyan volt, hogy mivel tudtuk ez az utolsó esélyünk beszélgetni, mindenki be akart minden témába szállni és hozzászólni. Belénk, magyarokba, ha szabad ilyet mondani, kicsivel több humorérzék szorult mint északi kollégáinkba, úgyhogy többször könnyesre nevettettünk néhány embert. Az örökre belémivódó vizuális emlék a következő: Balázs viking sisakban, egy felmosóval a kezében, ami bárdnak lett kinyilvánítva. Mókás látvány volt. De sajnos a fényképezőm a szobámban pihent.

Ezt kellett ma reggelre eltüntetni a bőröndökbe.

Éjfél után egy picivel meglepett az álom (bizonyára a meleg miatt, amit a 200 ember és a csutkán bömbölő fűtés okozott) és mivel Balázsnak még pakolnia kellett, mi ketten elbúcsúztunk mindenkitől. Sajnos kötöttem egy fogadást, mert Christian - az egyik német, akiről azt terjesztettem, hogy kutyaszőr nőtt az arcán - azt mondta, hogy februárban Magyarországon találkozunk. Én ezt megkérdőjeleztem amiatt, hogy a srácban már volt egy kis italmennyiség és azt találtam mondani, hogy józanon ígérgessen inkább. Ő erre azt ajánlotta fel, hogy 5 sört kell fizetnem neki, ha legkésőbb február utolsó napjáig megjelenik Magyarországon. Ricsivel és Balázzsal rövidre vettük a búcsút, mert végülis odaát találkozunk, úgyhogy felesleges lett volna a dráma.

"Holnapra otthon leszünk!"

Ma reggel egy szatyrot találtam az ajtóm mellett, rajta egy nagy papíron az állt: "Szeva Joe! Magyar Balázs; Szántai Richárd" Köszönet tehát részemről ennek a két fiatalembernek, hogy jelenlétükkel növelték a kinttartózkodásom színvonalát! Most marad pár napom egyedül itt Norvégiában, de úgy terveztem, hogy hasznosan el tudjam majd tölteni. Még kétszer írok szerintem a blogra, utána vele együtt Norvégiától is elbúcsúzom. Addig is minden jót nektek. Remélem mindenkinek közeleg már a karácsonyi hangulata! Ja, meg kicsit imádkozhatnátok azért, hogy leesen a hó Magyarországon is, mire hazaérek. Minden vágyam végre lapátot ragadni és havat lapátolni!

Üdvözlettel: Jocó

Sarki fény

Sziasztok!

Furcsa belegondolni, hogy az utolsók bejegyzések egyikét (még nem a legutolsó) írom ide a blogba. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az elsőt írtam ide. Igen... Az elsőre nem szívesen emlékszem, mert különböző okokból kifolyólag az otthoni, Magyar utcai ágyamból írtam, holott már Norvégiában, de minimum valamelyik reptéren kellett volna. Aztán a második. Amikor a reptéren ücsörögtem és vártam, hogy elkezdődjön a boarding az amszterdami járatra. Ott alakult ki bennem, pontosabban akkor fedeztem fel, hogy az írásban el tudok menekülni és ha már úgy nézett ki, hogy minden cérna szakad különböző okok miatt, akkor egy kis blogírás rögtön le tudott higgasztani. Talán a legrosszabb érzések egyike az volt, hogy nem tudtam semmit megosztani másokkal. Jól esik többnyire az embernek, ha megkérdezik tőle, hogy "Mi történt veled? Hogy vagy?". Nálam ezt a szerepet töltötte be a blog. Ha ránéztem, akkor kérdezte tőlem, hogy mi történt velem. Igaz, mindig figyeltem rá, hogy ne legyek túlságosan kitárulkozó, mert a blog másik vége mégiscsak elég nyitott a külvilág felé. Azt hiszem ezt jelentette számomra a blogírás, pár szóban összefoglalva. A többi összegzést később szeretném leírni, mert még nincsen túlságosan búcsú hangulatom. Meg nem is szeretném, hogy legyen, mert ahhoz korán van.

Bár akarva, akaratlanul belebotlok ebbe az érzésbe, mivel Ricsi és Balázs kedd hajnalban elhagyja a fedélzetet. Ha felmegyek hozzájuk akkor már a pakolás előtti rumli, szétzipzározott bőröndök fogadnak. Hihetetlen... Szinte csak pár napja történt, hogy elsőnek találkoztam velük. Emlékszem, hogy kiszálltam a kiutazásomban segédkező Ulla Anne kocsijából és rögtön egy ízes káromkodós magyar köszöntéssel fogadott Ricsi. Balázzsal pedig rögtön megtaláltuk a közös szót, hiszen hevesi. Az első közös élményünk az aalesundi Aksla-Fjellstua kilátóhoz kötődött, így úgy gondoltuk, hogy ez az egész félév akkor lehet epikus keretbe foglalt drámai költemény (hogy mindhárom műnemet bele foglaljuk már... :-) ha ugyanígy zárjuk is le. A sors fura fintora, hogy Ricsi ugyanolyan bicegve közlekedik újra, mint a legelején. Aki nem tudná: Ricsi mankóval jött ki, mert történt az egyik búcsúbuliján egy szomorú kimenetelű félrelépés. Itt már úgy nézett ki, hogy meggyógyul, csak a szerinte "pipaszár" lábait annyira megerőltette vádlizás közben a konditeremben, hogy a bokája újfent kaki státuszba frissítette önmagát. Otthon azt fogják hinni, hogy ugyanolyan lábbal jött haza, mint kiment. :-)

Szóval felmentünk a kilátóba. Hosszú séta volt, mert kicsit olyan gyászmenet sebességben haladtunk. Közben sokat beszélgettünk, többnyire a közös emlékekről. Mire felértünk még nem volt teljesen sötét, ami nekem azért lett volna fontos, mert szerettem volna már végre valahára kipróbálni az éjszakai funkciót a fényképezőgépemen. Mindannyian szét voltunk már fagyva, de én mondtam nekik, hogy nélkülem is nyugodtan visszamehetnek a szállásra, de ha már feljöttem, akkor megvárom, hogy sötét legyen. Legalább még fél órát szobroztam ott. Ez az idő elég volt arra, hogy elveszítsem azt az érzést, hogy mindkét lábamon az 5 lábujj helyett csak egy totálisan összenőtt van (azon milyen nehéz lenne már rendbetartani a körmöt, vagy ha belerúgnánk valamibe és bekékülne a köröm: milyen undorító lenne...) A szél egyébként egy szóban leírva: csípős. De ez egyértelműen az óceán miatt ilyen. A levegő ugyanis sokkal nedvesebb itt és ha ezek a szemmel láthatatlan vízmolekulák a levegőben megfagyva az arcomhoz csapódnak, akkor olyan mintha minatűr tűkkel szurkálnának. A fényképezés után a hegyi utat választottam. Nem tudom ki mennyit szokott erdőben egyedül, ráadásul sötétben sétálgatni, de szerintem nem sértek meg senki azzal a véleményemmel, hogy nem egy tökéletes módja a relaxációnak.

Minden pillanatban ökölben tartod a kezed, a fenekeden a záróizom szinte már izomlázzal küzd, mert úgy szorítod, hogy egy bagolytól össze ne termeld magad, valamint időnként Steven Segalt megszégyenítő sebességgel kukkantasz hátra, hogy követ-e valaki, vagy csak a lépéseid visszhangja párosul a Hold által vetett árnyékoddal. Nagy megkönnyebbülés volt újra lakott területen bandukolni. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen ijedős. Tegnap előtt megnéztem a nem éppen mai kiadású Bárányok hallgatnak című filmet, de utána még fél órán keresztül azt kellett ellenőriznem minden lámpa világa mellett, hogy nem érkezett új e-mailem. De ahogy visszaemlékszem ilyen volt az első horrorfilm megnézése után is. Nyáron láttam Nóriéknál. Talán a P2 című film volt. Egyébként a film nézése közben nagyon szemtelen volt Nóri, mert egy olyan pillanatban, amikor épp nem történt semmi ijesztő a filmben és már kezdtem kicsit az egész testemet átölelő izomgörcsből felocsúdni, akkor ő megijesztetett egy "Vááá!" hiányos felkiáltó mondattal. Nem kívánom senkinek ezt a fajta ijesztést. Fekszik az oldaladon az általad oly' nagyon szeretett személy aztán úgy rádijeszt, hogy majdnem összebarnítod az alsógatyádat előtte! :-D Akkor úgy jöttem haza tőlük, hogy a kocsiban minden belső világítást felkapcsoltam és az autó sebességmérő műszere is enyhén menekülő szintet mutatott. Aranyos lett volna, hogyha megállítanak a rendőrök közúti ellenőrzés keretein belül és megkérdezik miért hajtottam 12km/h (a négyzeten)-el, mire én úgy feleltem volna, hogy a barátnőm rávett, hogy megnézzek vele egy ijesztős filmet.

Hazafelé bementem a kisboltba és az utolsó előtti bevásárlást megejtettem. Következőnek már csak egy kenyeret és 2 tejet kell szerintem venni. Remélem jól számoltam ki a fogyasztásom, mert azt akarom, hogy a szombati hazaindulásra épp elfogyjon minden. Elcsábultam és vettem egy karácsonyi süteményt. Akkora mint egy lapostányér, gyakorlatilag piskótészta és vanilliakrém egyvelege. Ára: 1500 Ft. Mindegy, karácsonyi hangulat, hogy legyen karácsonyi sütemények nélkül ugyebár...

Ideális potencia.

Este nekiültünk, hogy cserekereskedelmet folytassunk a félév alatt elkészült képekből. Kicsit unfair business volt, mert én kb. 2 gigabájttal leptem meg őket, míg az ellenforgalom nagyjából 30 mega volt anblock. :-D Ez alapján elmondhatom, hogy nem túlságosan sok vizuális bizonyíték maradt az utókornak arról, hogy én valaha Norvégiában tanultam, mert mindig a fényképezőgép másik oldalán álltam. Ha meg néha sikerült a jó oldalon állnom, akkor azért kár volt, mert olyan borzalmas frizurával rendelkeztem. Elmondhatom, hogy az életem legszebb pillanatait megörökített fotókat (amikor itt volt Nóri és vele kirándultam) nem szívesen nézem vissza, mert el kell, hogy borzadjak, hogy hogyan nézett ki a fejem. Természetesen tudja ezt Szántai Richárd, fodrászmester is, hogy kicsit ludas ebben, de legalább nem kerget hiú ábrándokat azzal, hogy fodrász szeretne lenni, így meg tudok bocsátani neki. :-) Az alább lévő kép az ékes bizonyítéka annak, hogy Ricsinek sikerült Guiness-rekordot érő gusztustalan hajszerkezetet fabrikálni a fejemre. Közöttünk ez a Luther-styleként lett ismert. Tegnap is, ahogy ezt a képet meglátta könnyesre nevettük magunkat. :-D

A Luther hajzat.

Hétfőn túlleszek az utolsó vizsgán. Fogyasztói magatartás tantárgyból lesz. Sajnos már mindannyian képtelenek vagyunk készülni rá. Annyit viszont kötelező megtennünk, hogy a tampon-marketing anyagot el kell készítenünk, mert azt a vizsgán be kell adnunk. A többi vizsgáról egyelőre csak annyi eredmény van, hogy a spanyolom "A" érdemjegyet kapott. Ez itt az ötösnek felel meg. Most megyek, találkozó volt meghirdetve Ricsi szobájában a beadandó miatt. Később jelentkezem. Vélhetően Ricsi és Balázs búcsúztatásának apropóján. További szép hétvégét Nektek!

Kicserélem a villanykörtét.

Ja, bocsánat!! Így érthetetlen lenne a cím. Szóval azért ezt a címet adtam neki, mert képzeljétek el, hogy innen is lehet látni azt a fényjátékot, amit szerintem a Sarki fénynek neveznek. Felülről pirosas árnyalatban kezd, és egyre lefelé haladva a sötétebb színek következnek, mígnem egész sötét kék nem lesz. Meglehet nem ez a Sarki fény, akkor ne haragudjatok meg, én ennek neveztem el és kész! :-)

Az én sarki fényem.

Üdvözlettel: Jocó

Túl a nehezén

Sziasztok!

Itt az ideje az ideje, hogy újra életjelet adjak magamról, nehogy kimenjek a köztudatból, mint a csatos Bambi. Tegnap egyébként már rajtavoltam, hogy írjak a blogba, csak amikor épp a "Sziasztok" -at kezdtem gépelni, belépett Nóri, aztán elcsábultam, hogy inkább beszélgessek vele. Remélem az előző bejegyzés nem csapta ki a biztosítékot senkinél. :-) Lehet, hogy ki kellett volna írnom, mint a filmek elé, hogy a következő bejegyzés tartalmazhat egyes jeleneteket, amelyek sérthetik egyesek etikai értékítéletét. Dehát nem tehetek róla, ha ezt hozta a Mikulás, akkor ezt hozta. :-) Egyébként megmutattam Ricsinek is, aki rezzenéstelen arccal fogadta az egész képet.

Kérdeztem tőle, hogy van valami baj? Azt mondta, nem semmi baj sincs, csak neki ez már tényleg csak mesekönyv a Kakadémia című remekmű után. Izibe utána is néztem, hogy miről beszélhet és meg kellett döbbennem, hogy egy 200 oldalas könyv szofisztikált hangnemben beszél a kaki témáról. Ezrével jelentek meg szakácskönyvek, de mindeddig egyetlen könyv sem foglalkozott azzal, mi történik a táplálékkal, miután megettük. A “szar” szót ugyancsak gyakran használja a köznyelv, de vajon miből áll össze ez a matéria? Naponta világméretekben körülbelül egymilliárd kilót termel ki magából az emberiség. Werner Pieper beleásta magát ebbe a tabutémába, és döbbenetes gyűjteményt állított össze tényekből - tanulságos, hasznos és humoros olvasmányt. Egy kis ízelítő: Az ürülék, mint anyag - Miért barna és büdös? - Eltávolítás - Ki mikor és mire használja? - Ülni vagy guggolni? - A kis szarosok - a gyerekek - A pottyantós ülő és álló budi - Szaralakok galériája - Legszentebb szervünk és tisztántartása - Illemhelykróni-kákból - Kakaistenek, vallási tabuk - Úti kaki: vonaton, autópályán és a világűrben - Szar- helyzet a nagyvilágban - Az illemhelyek múzsája - Egy vécés néni emlékiratai - Popo-litika és társadalom Mindezt a könyvben fotók és kaján rajzok teszik még szemléletesebbé.

Azt is elmesélte Ricsi, hogy amikor világbajnok lett Japánban kajak négyesben, akkor kabbalának egy kis plüssmacit vitt ki magával. Olvasnivalónak viszont a Kakadémia című könyvet. :-D De egyszer úgy kipróbálnám, hogy mit váltana ki az emberekből. Beülnék mondjuk a Pilvaxba, felütném ezt a könyvet és elmélyülten olvasnám. Vajon mit szólnának az emberek? No, de a rejtélyek világából csöppenjünk vissza a valóságba. Legjobb az lesz, ha ott veszem fel a fonalat, ahol elejtettem. Szombatnál tehát. A Miklós napom tanulással telt. Kikapcsolódásnak pedig letöltöttem a Pax TV-ről felvett Mesterkurzus című műsor felvételeinek nagy többségét. (Húú, mit kapok én meg ezért otthon. "Azta Júzsi, hát nem gondolod komolyan ugye amiket leírtál, hogy kikapcsolódásnak Mesterkurzus? Hát, akkora stréber vagy, hogy kikapcsolódásnak is kurzusokat nézel?) Dehát bevállalom, mert tökre tetszett. Popper Péter tartotta az előadást. Azóta egyébként már megnéztem még egyet, ha jól emlékszem tegnap. Csak arra kell figyelni, hogy ezek eléggé súlyos alakok, meg sok közülök nagyon materialista és evolúció párti, úgyhogy nekem oda kell figyelni, hogy mit fogadok be mélyebbre. De hál' Istennek ellensúlyozni mindezt meg ott van az interneten fellelhető istentisztelet archívum. Arra mindenesetre mindenképp jó, hogy különböző dolgokra az én érdeklődésemet is felhívja és én is elkezdek gondolkozni rajta.

Úgy érzem, hogy az ilyenek egyértelműen hozzájárultak, hogy most jobban bírom magam, mint mondjuk két hete. Persze nem mondom azt, hogy nem tudok bármelyik pillanatban elkalandozni és ébren azt álmodni, hogy Nórit ölelem a ferihegyi reptéren, de ha ennek szabad utat engednék, akkor csak átszenvedném az utolsó pár napot. Annak meg nem lenne sok értelme. Mondjuk sokat segített Nóri, meg Anya is, hogy helyretegyem kicsit magam. Pedig de nem szeretem, ha már ott tartok, hogy nőnek kell segíteni rajtam. Ennek ellenére mégis előfordul időnként és utolólag rájövök, hogy sokkal jobban járok így, mintha elbujdokolnék és magamat emészteném fel a hülye eszmefuttatásaimmal.

A szombat estét a társalgóban töltöttem (Ricsi szobája). Megnéztük a Showder klub egyik részletét, valamint beszélgettünk a Barcelona meccs közben. "Gyengébb" meccsen volt túl Guardiola legénysége. Amennyi meccset láttam a szemeszter alatt, azok alapján ki kell mondani, hogy a Barcelona játszott a legjobban. Igaz a szívem már örökre manchesteri marad. A meccset követően nem éreztük még, hogy kellően fáradtak lennénk ahhoz, hogy rögtön aludni vonuljunk, így azt találtuk ki, hogy elmegyünk sétálni. Besétáltuk a várost, igaz mire visszatértünk a szobánkba, a farmergatyát törni lehetett inkább mint hajtogatni. Nem volt a városban semmi érdekes, csak egy jelentős méretű részeg emberekből álló horda. Bár nem is számítottunk semmi különösre. Negyed kettőkor már ágyban voltam. Vasárnap reggelre újra friss hó volt. Azóta minden reggelre esik egy kicsi. Úgy látszik, hogy az a szokás teljesen belémivódott, hogy télen az az első az ébredésem után, hogy megyek az ablakhoz lecsekkolni, hogy esett-e a hó.

Ma megírtam a marketing vizsgámat is, úgyhogy elmondhatom, hogy túl vagyok azt hiszem a nehezén. Úgy érzem, hogy ez is jól sikerült. Hármas/négyesre számítok (persze legbelül csak az ötös az elfogadható :-P). Reggel meglehetősen nehezen ébredtem, mert olyan jól bemelegedett a takaróm. Legszívesebben kinyomtam volna az ébresztőt és szemet hunytam volna a vizsga fölött. Nóri ezt megérezhette, mert sms-t küldött, hogy sok sikert a vizsgához, szorít értem, úgyhogy bármennyire is kellemetlen volt, de el kellett szakadnom az ágyamtól, amit egyébként már egész jól megszoktam, mert szinte ugyanaz az érzetem van benne, mint az otthon lévő sajátomban. Igaz hiányzik a kispárna-nagypárna koncepció, dehát félévet ki lehet így is bírni. Mindig kétrétegbe hajtogatom a párnát, aztán így megteszi. Sajnos utána kár volt a fürdőbe bemenni. A hajam egyre kritikusabb állapotokat él meg. Egyrészt nagyon hosszú, másrészt elkezdett göndörödni. Például a fülemnél ha meghagynám, akkor pár hét múlva úgy néznék ki, mint egy kos. Körbecsavargózna a haj a fülemen. No, de ott tartottam hogy kár volt tükörbe nézni, mert úgy elaludtam a hajam, hogy úgy néztem ki, mint egy idióta, vagy ahogy Nóri ejti ki: idhiótha. Fél tonna zselét kellett rányomnom, hogy lelapuljon kakastarélyom. Így nem állt fel a hajam, viszont úgy néztem ki, mint akinek a fejére tojt egy madár.

Iskolába érkezésem után, legnagyobb meglepetésemre az egyik vizsgabiztos ugyanaz volt, aki múltkor a WC-re kísérgetett. Ő természetesen már nem emlékezett rám. A másik néni viszont viszi a pálmát, abban a versenyben, hogy a legidősebb vizsgabiztos, akit Jocó az életében látott. Nagyjából olyan korban és remegési állapotban volt, mint János Pál Pápa a vége felé. Mindemellé egy olyan kormos hang párosult, hogy azt le sem lehet írni. Szerintem én még férfit sem hallottam az életemben ilyen dörmögő hangon beszélni. Meglehet, hogy elszívott a mami egysmást az élete során. Lényeg a lényegben az, hogy 11 oldalnyit írtam, ami szerintem elég lesz ahhoz, hogy egy jó érdemjeggyel kielégítsenek. :-D Az egyik hölgyemény természetesen mackóban és nindzsa csizmában (pufi, szőrős) kicsit megszívta, hogy egy fél Tesco-nyi élelmiszert kipakolt az asztalra, ugyanis ráöntötte a dolgozatára a kávét. Mondogatott utána valamit, de a nyelvi korlátok miatt sajnos nem értettem meg, de vélhetően ha a Norvég Közszolgálati Televízióban leadták volna a jelenetet, akkor csak egy hosszú sípszót hallhatott volna a nagyérdemű.

Így tél idején nem ajánlom egyetlen nehéz idegzetű embernek sem, hogy beüljön vizsgát írni norvég nemzetiségű emberekkel. Olyan világszínvonalú fika-áriát adnak elő, hogy az egyszerűen fenomenális. A fiatal törékeny hölgyek, kis megfázottsági szinttel, csak kicsi szoprán szipogók, míg mondjuk az öreghölgyek és a kövér fiúk olyan basszus turházásokat produkálnak, hogy műfajuk Placido Domingoiként lehet őket emlegetni. Meglehetősen mélyről képesek felhúzni az osztrigát...

Most megint egyből vizsgaírás után estem neki a blogírásnak, úgyhogy eddig bírtam kaja nélkül. Ricsi azt mondta, hogy beteg vagyok, hogy négy óra írás után nekem a blogírás jut elsőnek eszembe. Annyiban osztom a véleményét, hogy vissza kell majd szoknom a verbális kommunikációra, mert múltkor mikrofonnal próbáltam Anyával beszélgetni és csak "ő"-ztem folyamatosan. Azalatt 25-ször le tudtam volna viszont írni. Ez a hátulütője a hosszú egyedüllétnek. Na, tehát most megyek és összeütök valami ételkülönlegességet. Hopsz, ételkülönlegességről jut eszembe. Tegnap megleptem Ricsit, Balázst és jómagamat egyfajta vizsgaösztönzővel, ami nem más volt mint tejberizs. De nem akármilyen ám! Na, jó, nem verem a mellemet inkább egy tejberizzsel, de azért elmondom, hogy miből állt. Tejberizs összefőzve és kavarva vanilliasodóval és körtebefőttel. Egynek elment! ;-)

A mostani képek illusztrációk. Múltkor, a házifeladat nyomtatáskor készültek. Azóta nagyobb a hajam, van egy kinyomott pattanás a bal orcámon és mindent hó borít. Minden jót nektek!

Üdvözlettel: Jocó

Nem felejtett el a Mikulás

Sziasztok!

Nagyon boldog vagyok, mert nem hiába takarítgattam este 46 és 2/3-os (nem 47 tehát...) kis lábbelimet, mert reggelre láthattam, hogy itt járt a Mikulás. Azt írta az ajándék mellé egy kis cetlire, hogy ezt az ajándékot idén csak a legjobban viselkedő gyermekek kaphatták meg. Micsoda kiváltság, hogy a Télapó így gondolta rólam. Megnéztem az ajándékot és tényleg igazán különleges. Megkaptam Skandinávia egyik legkedveltebb mesekönyvét. Lesz ma mit olvasnom! :-)

Üdvözlettel: Jocó