Megvolt az első vizsga

Sziasztok!

Nem tudom melyik épeszű ember szánná rá magát még rajtam kívül blogírásra, levezetésképpen egy vizsga után. Én most mégis ezt teszem, mert még most is benne van az írhatnék a kezemben. Igaz, furcsa most visszaállni újra angolról magyarra. Pár perce értem csak haza. Most úgy érzem, hogy nem törődök a klisékkel és lelövöm előre a poént... Jól sikerült! Úgy érzem, hogy jó osztályzatot érő írományt nyújtottam be. Pedig őszintén megvallva nem tanultam rá kifejezetten sokat, de ezt most különösképpen ne nézzétek rossznak. Mindjárt meg is magyarázom. Előtte szeretném leírni, hogy ez volt az Understaning Culture nevű tantárgy, ami magyarul nagyjából antropológiának felelne meg. A vizsgára 15 témát kellett kidolgozni, válaszul a lehetséges vizsgakérdésekre. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy szétosztottuk hármunk között és mindenkinek csak néhányat kellett kidolgoznia. Menet közben pedig folyamatosan értekezéseket tartottunk, hogy ki melyik kettőt érzi legfontosabbnak az ő 5 témaköre közül. Így állt össze az a végső 6, amik felől úgy döntöttünk, hogy kidolgozzuk. Máris megspóroltunk tehát 9 témát!

Hogy még egy kicsit a számokkal traktáljalak benneteket... A tanárnő elmondta, hogy olyan szisztémában fog zajlani a vizsga, hogy lesz 3 kérdés és azok közül a nekünk legkedvesebbet választhatjuk és dolgozhatjuk ki. Megvolt tehát a hat téma kidolgozva, csak arra vártak, hogy megtanuljuk őket. Mi azonban még ekkor is úgy gondoltuk túl sok anyaggal kellene feleslegesen megterhelni az agyunkat, így fordulhatott elő, hogy újabb értekezletet hívtunk össze és csak a három legvalószínűbbet hagytuk benne a pakliban. Itt is vagyok tehát a "kevés tanulásnál", amiről megígértem, hogy kifejtem. Ezt a három témát viszont már igen komolyan vettük és alaposan megtanultuk. A következők voltak ezek: Hoftstede kultúrális dimenzió, kulturális relativizmus és racionalizmus. Az utolsó kettővel az volt csak a probléma, hogy nem annyira általánosan kellett tudni, mint arról a nevükből következtetni lehetne.

Este lefeküdtem nem sokkal 10 óra után, hogy reggelre ne legyek elhasznált állapotban. Csak kellemetlenül érintett volna, ha éppen a vizsgán lettem volna képtelen saját magamnak a hasznát venni. Ennek ellenére hajnali 1 is lehetett már, amikor végre álomba tudtam szenderülni. Egyszerűen akkora zaj volt a fejemben, és nem mellesleg a hatalmas szélvihar következtében a szobában is, hogy lehetetlen vállalkozásnak tűnt az alvás. De Ricsivel is ugyanez volt a helyzet. Az éjszaka kellős közepén azzal hívott fel, hogy egy hatalmas összeesküvés és félreinformálás áldozatai vagyunk, de ő végett vet ennek, mert rájött valamire. Kérdem tőle, hogy mégis mi lenne az. "Hofstede milyen nemzetiségű?" "Hát, Holland" - vágom rá a világ legnagyobb természetességével. "Na, itt a gond, látod? Te is bekajáltad! Gondold csak végig, amit mondok. A csávó lehet, hogy holland állampolgár, de a szülei biztos magyar kivándorlók voltak." "Mégis miből veszed ezt?" - szakítottam meg lenyűgöző eszemfuttatását. "Hát, b*zd m*g! Hofst Ede! Érted már?" Talán sejteni lehet ebből is, hogy mennyire beleástuk magunk a témába.

Itt ez nem fordulhatott elő.

Reggel az ébredésnél olyan érzésem volt, mint amikor anno disznót vágni kellett menni dédimamáékhoz. Korom sötét volt, hideg. Legszívesebben visszadőltem volna az ágyba. Sajnos nem lehetett. Csukott szemmel felügyeskedtem a lábamra a zoknit, de ott úgy éreztem, hogy újra elalszok. Így igen hiányos öltözékben - gyakorlatilag csak zokniba - nekiindultam a letapogatós módszerrel, hogy véget vessek a szemhéjamon megpihenő kohéziós erőnek. Szerencsére segített a hideg víz. Gyorsan megreggeliztem, de közben azért még egyszer átolvastam az anyagot. Amikor kiléptem az épületből úgy átfutott rajtam a hideg, hogy a vér is megfagyott az ereimben. "Semmi pénzért nem fogok így gyalog menni az iskolába" - így rávettem magam, hogy pénzt adjak ki a buszért. Ricsivel és Balázzsal már a suliban találkoztam. Épp a termet keresték, ahol majd írni fogjuk. A sors úgy hozta, hogy mind a hárman külön teremben kellett, hogy megírjuk a vizsgát. Ricsi nem bízta azért a véletlenre és elrejtett egy kisebb mordály az Achilles-inához, közvetlen a zokni alá. Mondtam is neki, hogy mostmár Te is a sarkad fölött vagy a legsebezhetőbb, mint Achilleus.

Ricsi puskájának orvosi helymeghatározása.

Ami a vizsgakérdések előtt történt, ha nem látom, nem hinném elő, hogy ilyen létezik a világon. Két, a hatodik X-en is túllévő hölgy volt a vizsgabiztos. Bejelentették, hogy szeretnének átvizsgálni mindenkit a biztonság kedvéért. Odamentek ketten az első padban ülő lányhoz, körbevették, mintha verni akarnák és elkezdték az összes cuccát átfésülni. Hát, komolyan mondom, hogy a reptéren nem volt ilyen tüzetes átvizsgálás, pedig ott azért másfajta puskákat keresnek. A két öreghölgy szerintem korábban CIA ügynök volt, aztán azóta beépített ügynökök a norvég oktatásban, mint puskás-merénylet elhárítók. Nekem csak a szemüveg tok volt az asztalon. Másnak az egész gyerekszobája... Plüssmackótól elkezdve, csoki, kávé, üdítő. Mindent behoztak. Azon gondolkoztam, hogy milyen lenne már, ha én egy vekni kenyeret, egy fél vöröshagymát és egy nagy szelet fehérszalonnát helyeznék ki az asztal sarkára, mondván, hogy majd két mondat között nassolok egy kicsit. A székem háttámlájára meg egy Kirilla által kikészített muflon vagy ami mégjobb, egy tehén bőrt terítenék le, hogy nekem az a kabbalám. Amit most fogok írni, kérem vegyétek komolyan, mert nem hazudok, de mégcsak nem is színezek! Még a szendvicsbe is belenéztek. Megnézték, hogy a vajba beleírtak-e valamit? Vagy hogy kirágták a zsömle belsejét és telepakolták kis fecnikkel? :-D Mondom én, ezek a nénik ízig-vérig profik voltak! Próbáltam bedobni egy poént, de nem mondhatni, hogy rajongtak érte az emberek. Amikor bejelentették a mamák, hogy "keresés: negatív" akkor én azt találtam mondani angolul, hogy "még szerencse, hogy a jedi kardomat nem találták meg." Sajnos úgy néztek rám, mintha bevallottam volna, hogy én vagyok Matuska Szilveszter leszármazottja.

"Kedves vizsgabiztos, tessék má' megengedni, hogy fényképezzek! Blogomba lesz csak, nem az ügynökadatbázisba!"

Kiosztották a vizsgakérdéseket. Hát nem az a három volt benne, amit számítottunk? :-D Csak odakellett figyelni az órákon, hogy a tanárnő mikor emeli fel a hangját, mikor közvetít non-verbális jeleket és máris megfejtettük, hogy mi jár a fejében. Ez jobban feldob, mint maga az, hogy sikerült a vizsga. Sok ökör meg komolyan vette az életet aztán bemagolták még a tartalomjegyzéket is a könyvből. Egy dolog volt csak, ami elszomorított. Az pedig nem más, minthogy lassan írok. Hiába voltam ihlet alatt, nekem 6 oldalt sikerült írnom. Míg mondjuk Ricsi 8 oldalt írt, plusz még 4-et piszkozatban és hamarabb jött ki mint én. Mellettem a német lány már másfél óra után 8 oldalt írt és úgy érezte, hogy a maradék időt már csak saját dolgozatában gyönyörködéssel tölti. Ehhez képest én inkább az időm maximális kihasználására törekedtem, miközben arra is fordítottam figyelmet, hogy rövid sziesztákat tartsak. Ilyenkor ledöltem a padra és megszunytam 2-3 percekre. De tökre jó volt, még álmodtam is! :-)

"Kérjük a lapra tüntessék fel az összes megengedett segédeszközt, amelyet igénybevettek! Fehérszalonna"

Sajnos rámjött a pisilhetnék félidőben. Felálltam, hogy majd kimegyek, ami olyan reakciót váltott ki, mintha a Párizs-New York repülőn az Atlanti-óceán fölött felállnék a helyemről és azt mondom: "Bomba van nálam." Szerintem ha kutya lett volna a nagyiknál, akkor azok habozás nélkül rámuszították volna. Még ilyet? Feláll valaki szó nélkül. Így aztán kivezettek a WC-be. Már csak a bilincset hiányoltam a csuklómról. A pisilést szerencsére magam végezhettem el, felügyelet nélkül. Büszke voltam, mint amikor életemben először törölhettem ki a fenekem. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába! "Megbíznak bennem." Arra jöttem rá, hogy ugyan a teremben lehetetlen a puskázás. De így ki lehetne játszani a rendszert. Kijönni WC-re mondván: kakilni kell. A toalettben aztán egy 20 perces barnítás közben meg lehetne tanulni a feltett kérdésekre a választ. Mégis úgy gondolom, hogy nincs bennem elég kurázsi, hogy puskát gyártsak. Egyből elárulnám magam a különös viselkedés miatt. :-)

Most meg itt vagyok. Sikeres volt tehát. Remélem, hogy minimum egy négyest megérdemlek, habár másokhoz képest én meglehetősen keveset írtam. Ha terjedelem is számít, akkor az kellemetlen lenne rám nézve. Csöngettek! Megjött az étvágyam. Megvendéglem!

Üdvözlettel: Jocó

One man show

Sziasztok!

Így kell megspórolni a hangszereket, ha valaki zenélni akar!

Elolvadt a hó

Sziasztok!

Kezdeném az első és legfontosabb közölni valóval: elolvadt sajnos a hó! :-( 1-2 Celsius lehet a hőmérséklet, és az eső a szép fehér havat elolvasztotta, viszont este az olvadt hó megfagy és most mindenhol jégpáncélok vannak. Frankó érzés úgy kimenni, hogy folyamatosan azt sasolom, vajon lát-e valaki, amint eltanyázok. Volt már egy pár meredek pillanat, de Jevgenyij Pljusenkó ügyességével sikerült visszahoznom egyensúly helyzetbe magam. Azon gondlolkoztam, hogy felteszek az MP3 lejátszóra ilyen Carmina Burana, meg hasonló zenéket és egész szép revüt be tudnék itt a ház melletti jéggel borított betonparkolón begyakorolni. Tudom mire gondoltok most... Ugye az jár a fejetekbe, hogy mi lett a hóemberrel? Tudtam! Sajnos csak az alsó testrésze bírta az olvadást. Mondjuk akkor úgy: elveszítette a hóemberünk a merevségét. :-)

Jókat mosolygok a magyar híradásokon. Olvastam az index.hu-n, hogy amikor esett 12 centi hó, akkor a főcím ez volt: Nincsen katasztrófa veszély! :-) Döbbenet! Esik pár centi hó, aztán már le kell írni azt a szót a médiában, hogy katasztrófa? Merthogy ugyanezt a szót használták 2004. december 26-án, amikor Thaiföldön lecsapott a Cunami, az rendben van. Nem vagyok túl régóta a világon, de szerintem régebben nem okozott különösebb problémát, hogy esik 12 centiméter hó télen. Mindenki tudomásul vette, kiment, hólapátot fogott aztán odébblapátolta. Na, mindegy. Sok mindent nem fogok megérteni úgy érzem a médiával kapcsolatban.

A hétfői reggelem nagyon jóra sikeredett. Arra ébredtem, hogy csipog a telefonom. Úgy gondoltam, hogy biztos Nóri írt valami kedvességet. De amint megnyitottam az üzenetet és megpillantottam, hogy az OTP figyelmeztett arra, hogy pénz került a számlámra meglehetősen kiestek az álommaradványok a szemem sarkából. A legjobb az egészben az, hogy olyan összeg érkezett, amire a legmerészebb becsléseimben sem mertem volna gondolni. Ezúton is szeretném megköszönni az iskolámnak, az IBS-nek illetve az Európai Uniónak, hogy anyagilag hozzájárultak a tanulmányaimhoz. Így aranyfokozatú támogatókká léptek elő, de a gyémánt kategória még mindig a családomat illeti meg!

Hétfőn még megegyeztünk a norvég tanárnővel illetve a Szolgáltatás Marketing tanárral, hogy bemegyünk és egy utolsó megbeszélést tartunk a vizsgákat illetően. 10:15kor kezdett a norvég és a tervezett befejezés 14:00 volt. Gondolhatjátok milyen a morál olyankor, hogyha már a gyakorlatban is vége a tanításnak, de mégis be kell menni az iskolába egy marathoni 4 órás nyelvórára. Gyalog indultam el, mert úgy döntöttem, hogy erre a hónapra már nem veszek 13 ezer Forintért buszbérletet, mivel gyaníthatóan már nem használnám ki. A történethez még hozzátartozik, hogy a kabátomról pedig eltűnt a zipzár, így képtelenség összehúzni. Nos, sok országban ez nem kéne, hogy fejtörést okozzon, de sajnos Norvégia nem ebbe a halmazba tartozik. A kabátom hiányosságait két pullóverrel korrigáltam, ám félúton rá kellett jöjjek, hogy ez az ötletem többet árt mint használ. A hátamon elkezdett csordogálni a verejték több kis patak formájában. Csak az gond az volt, hogy egy idő után folyammá egyesültek, majd a fenekemhez érve delta-torkolatot formáltak és mindezzel az alsónadrágom nedvszívő képességét tették próbára. A kínai szövetanyagok jelesre vizsgáztak, mert nem ütött át sehol a nadrágomon a nedvesség. A kezeimet pedig próbáltam jó katona módjára magamhoz szorítani, mert félő volt, hogyha eltávolódnának, akkor a hideg fuvallat azonnali hatállyal jégcsapokat varázsolna a hónaljamra. Természetesen így nem lenne kerek a történet, mert ugyebár csapadék nélkül ne képzeljünk el egy ilyen sétát. Én a havat kaptam útitársamul. Mikor beértem az iskola ajtaján, úgy néztem ki mintha időutazásból jöttem volna. A hó által fehérré varázsolt hajam alapján a 70 éves önmagammal ismerkedhettem meg.

A norvég órán gyakorlatilag a semmiről beszélgettünk 4 órán keresztül. Kicsit arra emlékeztetett, amikor végzős voltam a középiskolába és minden óra arról szólt, hogy valamit kérdeztünk az érettségivel kapcsolatban. Nos, lehet rá következtetni, hogy egy tanév leforgása alatt a tanárok azért maguktól is tájékoztattak volna bennünket a legfontosabb tudnivalókról. Ennek ellenére egy halom, jelentéktelen dologról beszélgettünk - a tanárok is partnerek voltak. Mint például, hogyan köszönjünk ha bemegyünk, ha kijövünk, milyen frissen borotváltak legyünk, hány centi legyen a hajunk, mennyi hőmérséklet lesz stb. Most újra ki tudtam akadni a hülye kérdéseken. Amikor már olyanról volt szó, hogy milyen vastagon fogó tollal írjunk, akkor legszívesebben búcsút intettem volna. Viszont voltak érdekes dolgok is! Például, hogy jogukban áll a tanárok megmotozni, ha úgy vélik, hogy valakinél nem megengedett segédeszköz van (értsd: puska). Akit pedig csaláson kapnak, azt azonnali hatállyal eltiltják az iskolától fél évre, de ez még semmi. Nem csak attól az iskolától, ahová jár, hanem az összes norvég oktatási intézménytől. Sőt, felkerül a neve egy feketelistára, amihez a cégek és iskolák is hozzáférhetnek. Tehát ha én most norvég lennék és puskázással lebuknék, akkor utána valószínű lenne, hogy sohasem kapnék normális állást, mert megtalálható a nevem a feketelistán. Kemények!

A norvég óra krónikájához tartozik még egy számomra nagyon mulatságos történet. Azt a házifeladatot kaptuk, hogy írjuk le egy átlagos napunkon mikor és mit kajálunk. Természetesen nem kapkodta el egyikünk sem. Mind a hárman vasárnap este írtuk meg. Nagy segítségünkre volt a Google Translate oldal. :-) Én beírtam az egész szöveget angolul, aztán kidobta norvégül. Lett egy féloldal, de végülis azt mondta a tanár, hogy jó lett. Balázs 3 sort és egyben három mondatot írt. :-D Magyarul körülbelül így hangoznának. Reggelire kenyeret, tejet és vajat eszem. Ebédre főzök ....-t. Vacsorám pedig többnyire bolognai ragasztó, szósszal. :-D Balázs kollégámat megtréfálta a Google fordító, mivel a pastára azt a norvég szót dobta ki, melynek jelentése ragasztó. De Ricsi sem járt sokkal jobban. Ő halat szokott enni a Casinókban használatos játékkorongokkal. Ő azt írta be, hogy chips, de nem azt adta ki amire számított.

Kedden szokás szerint nem tudtam felkelni. Én egyébként már kezdem megérteni a medvéket, hogy téliálmot alszanak. Velem is ugyanez a helyzet. Amikor sötét van, legszívesebben menten elaludnék. A bökkenő csak ott van, hogy a nap 24 órájából 17-ben éjszaka van, úgyhogy kicsit túlaludnám magam azt hiszem. 10 órakor keltem, de tudtam volna még továbbaludni, ha nem büffent volna fel az előző esti vacsora, amit telepakoltam hagymával... Úgy éreztem, hogy a szám pH értéke túlságosan is szigorúan monoton csökkenő ábrát mutat, úgyhogy jobb lesz, ha megyek és reggelizek vagy két evőkanál Signalt. A délelőtt hátralévő részét az Út a vadonba című filmnek szenteltem. Azt sem mondhatom rá, hogy rossz volt, de azt sem, hogy jó. Volt néhány olyan gondolat, amit igaznak éreztem benne, de néha már túlságosan erőltettnek éreztem. Olyannak, hogy már annyi bölcsességet és hangzatos szentenciát akarnak a nézőre tukmálni, hogy nincs is lehetőség végiggondolni. És mivel az olyan filmeket nem igazán csípem, ami 90 perc alatt megkísérli megfejteni az élet értelmét és választ adni a legnagyobb kérdésekre, így csak azt tudom mondani, hogy megnéztem és kész. A kritika legyen másnak a reszortja.

Ma ismét be kellett mennünk az iskolába, mert dél volt a beadási határideje a görög nős tanulmányunknak. Vittünk azonban laptopot is, hogy majd tanulunk együtt a pénteki vizsgára a könyvtár olvasótermébe. Gondolom, már az előző mondat olvasása közben azt fogalmaztátok meg magatokban, hogy "Ja, biztos is, hogy tanultak!" Be kell őszintén vallanom, tényleg nem tanultunk egy mukkot sem. De most erre van nyomós érvünk, hogy miért nem tudtunk. Mirek, a nem túl esztétikus cseh iskolatársunk és egyben csapattársunk, feladata lett volna, hogy tegye egybe mind a négyünk részét és véglegesítse a dolgozatot. Tegnap késő este küldte el, így akkor már nem néztem át. Meg a telefonban megkért, hogy mivel ő betegnek érzi magát, hadd maradjon már itthon. Mondtuk jólvan, egy nyomtatást már majdcsak meg tudunk oldani hárman. Én jóhiszeműen kinyomtattam, majd mielőtt beadtam volna, belenéztünk közösen. El kellett borzadnunk. Olyan ratyi munkát végzett, hogy nagyjából a fenekünk kitörlésére használhattuk volna. Balázst úgy elöntötte az ideg, hogy azt mondta most azonnal hazamegy és összecsomagolja. Mindezt természetesen vulgárisabb hangnemben. Én mukkanni sem tudtam. Körülbelül azt éreztem kicsiben, mint amikor kiutazásom előtt pár órával derült ki, hogy lejárt az útlevelem és a személyim is. Most 15 percünk volt a leadásig és teljesen átkellett volna írni. Én mint a gép úgy kezdtem el nyomkodni a billentyűzetet. Problémát okozott azonban a tartalomjegyzék készítés. Magyar vagy angol Wordben menne, de norvégül kicsit nehezemre esett rájönni, hogy hogyan is kell. 11:59-re lettünk készen és a leadás helyszínére 12:00kor érkeztünk meg. Meleg helyzet volt!

Történt még egy mulatságos dolog velem. A könyvtáros nőt kértem meg, hogy segítsen nyomtatni. Mivel ő is belátta, hogy a könyvtárban lévő nyomtató nem működik, behívott a titkárságra, hogy ott nyomtathassak. Ahogy elsétált előttem, megéreztem Nóri parfümének az illatát. Miközben ott ült, aztán nyomtatta ki nekem a dokumentumot hatalmas légzőgyakorlatokat végeztem az orrommal. Biztos nem nézett hülyének egyébként, hogy úgy vettem a levegőt, mint akinak rendbe kell tennie a légzését! Olyan rég nem éreztem már azt a jó kis Cliniqe "Nóri" Happyt! De tökre kiábrándító volt, egy megszottyadt öreg nénin ezt az illatot érezni, amit én már a barátnőmön szoktam meg. :-)

A hazautunk nagyon viszontagságos volt. Gyalog jöttünk és az évszázad legszúrósabb és leghidegebb esőjét fogtuk ki. Én rossz zipzáros kabátban és sapka nélkül. Az ujjaim meg olyan kékek lettek, hogy talán egy gyengéd puszitól is letörtek volna. Hazaérkezés előtt még bementünk a boltba. Újra - talán már utoljára - feltöltöttem az éléskamrát olyanokkal, mint tojás, műzli, kenyér, krumpli. Vettem egy olyan ételt, amit Lapskausnak hívnak és a dobozán az áll, hogy tradícionális norvég eledel. Nos, most megkóstoltam gyermelyi tésztával de ilyen goromba átverést én még nem tapasztaltam. Ugyanolyan kiszerelésben kapható, mint a Morzsi kutyakaja és az a borzasztó, hogy a tartalma is ugyanaz. 20 koronáért tehát vettem egy embereknek szánt kutyakaja konzervet. A legszomorúbb azonban az, hogy annyira sok, hogy holnapra is maradt, úgyhogy már most nem várom a holnapi ebédet!

Üdvözlettel: Jocó

Snow Business

Sziasztok!

Véget ért a hétvége. Mióta kint vagyok azt hiszem, hogy ezt volt a legnehezebb átélni itt kint. A honvágyam is egyre inkább felszínre tör, mert az eddig jól bevállt figyelem elterelő technikák kezdenek elavulni. Orvosi szóhasználattal: a szervezetem immunis lett a gyógyszerre. Hogy mik voltak eddig a legfőbb technikák? Kétségkívül az iskola. Még egy hét sem telt el a tanítás befejezése óta, de én már vágyok vissza. Ha van egy tanár, aki nyomja belénk a tananyagot akkor az nagy valószínűséggel le is köt. Ugyanúgy, ahogy egy liba sem tud ellenállni, ha tömik (csak tömték, mert már azt is betiltották. Szerencsére nekem még van néhány libamáj konzervem. Lehet megtartom inkább most, aztán pár év múlva aukcióra bocsátom és megtollasodok belőle, mint egy liba! :D) az én figyelmem sem kalandozik el a Kárpát-medence azon országába, amelyet a Duna és Tisza szeli át, államformáját tekintve pedig rántotthús. :-D

:'( + :-)

Pénteken, amikor Nóri szalagavatója volt, úgy ültem itt a szobámban, mint akit sokkoltak. A kezem remegett, mint egy 70 éves bácsikáé. Nagyon-nagyon-nagyon rossz volt, hogy úgy szerettem volna látni őt, de nem tehettem semmit. Tudom, hogy ez a legrosszabb dolog, amit tehettem, mert ezzel csak a saját dolgomat nehezítem meg. Mégjobban felkorbácsolom a honvágyat magamban, ami végzetes még most, hiszen van még azért hátra egy szűk hónap. Tegnap megnéztem a képeket. Amíg kint vagyok azt hiszem elsőnek és utoljára. Nem azért, mert nem tetszett, amit láttam... Az igazat megvallva soha nem láttam még olyan szép nőt a magam mögött hagyott bő húsz évben, mint Nóri volt pénteken. Talán nem sértés rá nézve, hogyha azt mondom: nem gondoltam, hogy tudd még annál is szebb lenni, mint amit én "megszoktam" tőle. Azért macskakarmoztam be a megszoktam szót, mert sohasem tudtam még általánosnak venni a szépségét. Most kicsit rosszul állok a dolgokhoz, tudom. Azt nézem, hogy mit hagytam ki, miben nem vehettem részt, nem pedig azt, hogy örüljek legalább annak, hogy a fényképezőknek hála legalább nem teljesen maradtam le. Ez bennem azt hiszem akkor fog nyomtalanul felszívódni, ha majd újra együtt leszünk és más dolgokkal ki lesz pótolva az az űr. A jelenlegi nihilben nagyon sajnálom, de nem tudok már helyesen gondolkozni. Legfeljebb úgy tudok tenni, mint Nyuszi, amikor beragadt Micimackó a bejáratba és amikor belátta, hogy nem tud mit tenni a nagy mackó fenékkel, akkor úgy kezdett gondolkodni, hogy legjobb, ha tudomást sem vesz róla...(Csak az a fránya tükör ne lenne!)

Tudom, hogy ez nem túlságosan érdekes olvasnivaló. De nekem jólesik, ha írhatok, mert értelmes gondolkozásra sarkall és ebben úgy érzem többé-kevésbé megtanultam magam kifejezni. Megpróbálok azonban most egy kicsit más vizekre evezni, hogy vidámabb dolgokról olvassatok, mint az én lelki állapotomról.

Egy hózivatar mentes csendélet a parkolóból.

Újra lehullott a hó Norvégiában! Egész hétvégén havazott itt, kisebb-nagyobb megszakításokkal és legalább 15-20 centiméternyi meg is maradt. Néha a szél is feltámadt, de olyan erőt produkált, hogy a jeges úton - nem hazudok - csúsztunk hátra! Így már elmondhatom, hogy a héten annyira kitartó gyúró voltam, hogy fittyet hánytam a viszontagságokra. Az időjárási elemek ellenére a héten 5-ször voltam konditeremben. Tévedésben él az, aki azt hiszi, hogy ennyitől már úgy nézek ki, mint egy testépítő. Jóformán semmi pozitív elváltozást nem észlelek az izomrostkötegeimen. Legfeljebb annyit, hogy nehezemre esik az ülés, mert annyit guggoltam.

No de visszakanyarodva a történet eredeti szálához... Egyre többet gyűlünk össze esténként beszélgetni vagy filmet nézni, mert társaságban van rá esély, hogy eltereljük egymás figyelmét erről az egészen furcsa betegségről, melyet leggyakrabban honvágynak hívnak. Így történt ez pénteken késő este is. Beszélgettünk, miközben az épület úgy dölöngélt ide-oda a széltől, mintha csak egy papírkunyhó lett volna. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mi a fenét ülönk ide bent, amikor kint úgy esik a hó, amit otthon a hazánkban ritkán tapasztalhatnánk meg. "Gyerünk ki!" Amikor kiértem a bejárati ajtón, az én első mozdulaton egy tigris bukvenc volt egyből. Igazi akció jelenetbe illő. Azt nem értem, hogyha rámjön a hülyeség akkor tökre jól meg tudom csinálni, középiskolában meg testnevelés órán olyan béna voltam, hogy szót sem érdemelnék... Ha jól emlékszem a talajgyakorlataim 12 éven át kéz a kézben jártak a hármas érdemjeggyel.

A szobából ennyit lehetett látni. Ehhez még képzeljetek hozzá szél okozta fütyülést.

Elkezdtünk hógolyózni. Sajnos ez sem az én specialitásom. Van egy olyan különleges képességem, hogy én nem tudok megdobni senkit, ellenben kiváló célpont vagyok a méreteim miatt. Erre akkor jöttem rá, amikor paintballozni voltam legutoljára. Előtte ugyanis mindig beástam magam valami bokorba (ami természetesen nem takart el tökéletesen) és ott vártam, hogy lelőjek valakit. De általában az lett belőle, hogy lőni nem mertem, mert azzal elárulnám a poziciómat. Nos, a gyengéim és erényeim korszerű, alapos tanulmányozása után taktikát változtattam. Egy aljas kamikaze lett belőlem. Ez annyit takar, hogy nem számít lelövök-e valakit, de én nyílegyenesen futok a tűzvonalban az ellenségem felé. Az érdekes az, hogy legtöbbször nem ők lőttek le engem, pedig tiszta célpont voltam, hanem én őket. Ez azért történhetett meg, mert egyszerűen az ember képtelen vészhelyzetben feldolgozni, hogyha valami váratlan történik. Az meg hogy a vesztébe fut valaki, mondanom sem kell, elég váratlan. Többnyire tehát az történt, hogy látták ahogy rohanok feléjük, mint William Wallace, de nem volt idejük arra, hogy a fegyvert rámszegezzék és egyetlen lövéssel kiiktassanak. Míg én a ravaszon pihentettem gyakorlatilag az ujjam, természetesen behúzva!

Munkában Joe Snow!

Na, megint jól elkanyarodtam a parkolói hógolyózástól. Mindegy, amúgy sem tudnék többet írni róla. Három 20 éven felüli ember, mint a kisiskolások: kacarászva hajigálták egymást. Negyedóra, 20 perc után azonban elfogyott a szufla. Már csak olyan morálban hajigáltuk egymást, mint a Ludas Matyi című mesében, amikor Döbrögi emberei vágják a fát az Ispán megfáradt sípolására. Sétáltunk egyet itt a környéken, majd eldöntöttük, hogy építünk egy hóembert. Nekem az jutott erről eszembe, amikor kicsik voltunk még Csabával és a szomszéd fiúkkal (perioikoszok) és az egyik nagy havazáskor ugyanígy hóembert kezdtünk el építeni. Akkora lett a golyó, hogy egyszerűen nem volt már ember, aki tovább görgesse. Az egyedüli probléma az volt, hogy éppen az úton nőtt akkorára a golyó, hogy mozdíthatalan lett. Egyedüli megoldás az volt, hogy valamelyik szülő kerített egy traktort, de az is lehet, hogy éppen arra járt egy és az szétzúzta a hógolyónkat. Sajnáltuk nagyon, de be kellett látni, hogy forgalom akadályozó tényezővé nőtte ki magát. Így visszagondolva, nem is értem, hogyan gondoltuk, hogy mi majd arra még két testrészt felhelyezünk. De az is jó volt, amikor ugyanekkorát akartunk csinálni, hogy az majd űrkapszula lesz, és ha kifúrjuk a belsejét kabinnak, akkor majd kilőjjük Csabát a Holdra a kertünkből.

Ihletett állapotban.

Mi itt most ügyeltünk a méretekre és sikerült is kettőt testrészt egymásra helyezni. Már csak a fej hibádzott. Akkor feltűnt nekem meg Ricsinek, hogy Balázs már régóta csendben van és térdel a hóban. Azt hittük, hogy hirtelen muzulmán lett és éppen a 23:52-es imát mormolja el, de egyszer csak hatalmas nevetésbe tört ki. Majd ezt mondta: "Ezt nézzétek!!" Felénk fordult egy hatalmas hóból készült férfi nemiszervvel. "Hóf*sz!" - mondotta harsány nevetés közben, majd hozzátette: "Legyen ez a feje." Majd azzal a mozdulattal rá is helyezte a már korábban elkészített hóember-torra és, -potrohra. Akkor nekikezdtünk mindhárman az utómunkáknak. Ki kellett ugyanis még simogatni, tapogatni, polírozni, hogy valóban zseniális legyen. A végeredményt talán még Mellocco Miklós szobrászművész is megirigyelné. Ricsi és Balázs szerint ez csak azért lehett ennyire zseniális, mert fél éve kint vagyunk. :-D Annyira élethű lett, hogy a realista szobrászat műcsarnokában is helye lenne. Persze 0 Celsius alatt. A ruhánk a nagy hóviharban annyira átázott, hogy szinte a nadrágot kézzel kellett fognom, le ne csússzon, amíg beérek a szobába.

A hosszú és fáradtságos munka végeredménye.

Másnap reggel amikor felébredtem reggel 8kor, kimentem a konyhába, hogy kortyoljak egy kis tejet. Az ablakból látom, hogy a parkolóban járt a hókotró. Az összes hót letolta, de a hóemberünket nagyon gondos mozdulattal kikerülte. Mit szólhatott már hozzá! :-D Legalább a műszakjába csempésztünk egy kis vidámságot.

Remélem nektek szép hétvégétek volt! Nagyon szép jövőhetet kívánok!

Üdvözlettel: Jocó

Véget ért a tanítás

Sziasztok!

Hihetetlen érzésnek tűnik, hogy szinte tegnap írtam azt a bejegyzést, hogy "Elkezdődött a suli" ma pedig már arról számolhatok be, hogy véget is ért. Tegnap volt a hivatalos utolsó tanítási nap, ennek ellenére még ma is, illetve hétfőn és kedden is be kell mennem. De ezek már nem normál órák lesznek, hanem mindegyiken az előttünk álló vizsgákat fogjuk megbeszélni. Hogyan zajlanak majd, mire figyeljünk oda és amiben személy szerint nagyon reménykedem, az az, hogy ellátnak majd hasznos tippekkel is, hogy melyik anyagrésznek szenteljünk különleges figyelmet. Nem akarok rimánkodni, de ahhoz képest, hogy öt tantárgyam van csak, nem is tudom, hogyan fogom majd tudni egyáltalán átolvasni az egész anyagot. Nem mondhatnám, hogy Szuperinfó vastagságúak a könyveink. Könyveink? :-) Már persze amelyiket megvettem. Próbáltuk úgy megoldani az árak miatt, hogy mindenki csak az egyiket veszi meg. Majd cserélgetjük, vagy hangosan olvassuk fel, még nem tudjuk.

Hat vizsgám lesz. Azért hat, mert norvégból szóbeli és írásbeli külön napon van. Az Understanding Culture nevű lesz novemberben, a többi viszont decemberben. A vizsgákon felül van még két kötelezően beadandó dolgozatunk, amit csapatban kell írni. Egyik a görög nőkről, amire ha emlékeztek előadást is tartottunk belőle, illetve a másik a tampon marketinges. Na az utóbbihoz még hozzá sem szagoltunk. Hogy lehet ilyen dolgozatot kiszabni? Szerintem a társadalom elég szűk rétege vágyakozik egy tampon cég marketingesének lenni. No, de mindegy. Nem lehet mit tenni. Az itteni megtanulandó anyaggal egyébként egy nagy problémám van. De szerintem ezt megerősítené Ricsi és Balázs is. Mégpedig, hogy hatalmas hangsúlyt fektetnek a modelekre. Aki nem ismerné ezeket: a modelek az életnek valamilyen folyamatát próbálják diagramm-szerűen ábrázolni. Hogy például mi játszódik le annak az embernek a fejében, aki besétál egy boltba és a termék, amit keres megkapható széles választékban, több színben, márkában. Na és hogy ekkor mi játszódik le az ember fejében nyilakkal, rubrikákkal, szövegekkel van illusztrálva. Hogy hogyan dönti el, hogy melyik terméket vásárolja meg. Nem tudom ki, hogyan van vele, de személy szerint én nem sok tudatosságot vélek felfedezni a saját vásárlási szokásomban. Egy kritérium talán a rendelkezésre álló pénzösszeg. Ezt veszem elsőnek figyelembe, de aztán nem igazán érdekel, hogy melyik farmer gatyát választom. Vagy például a pékségben sorban állva nem folytatok elemzéseket, hogy mi legyen a reggelim. Amelyik terméket látva beindul a nyáltermelésem, azt veszem meg és kész. Ezért nem nagyon tudok azonosulni ezekkel a modelekkel. Véleményem szerint az emberi gondolkodás túlmisztifikálása az egész. De ha egyszer ez lesz a vizsgában, nem tudok mit tenni, meg kell tanulni. Legfeljebb utána úgy teszek az ismerettel, mint anno az érettségi tételekkel. Miután elmondtam és a termet elhagyva megkérdezezett volna valaki, hogy miről szólt a tételem, már kétlem, hogy el tudtam volna mondani.

Ezek az ajtók már csak vizsgák előtt nyílnak meg előttem.

Az időjárásról azt tudom elmondani: "olyan hideg van, hogy belém fagy a ....-om". Vidékiesen szólva. Ma reggel hóra ébredtem. Biztos a Mikulás már készíti a terepet, hogy a december hatodikán ne szikrázzon a szánkója, hogyha le akar szállni, a nagy szárazság miatt. Igaz, szerintem itt Aalesundban csak a tűzoltóság tetejére tudna gond nélkül leszállni, mert az az egy egyenes. Apátin is kevés hely van. Miután Saller becserepeztette a Vágó Pál iskola tetejét, talán már csak a "Szlovencsák-iskolán" és a Gatyagyár teteje lenne talán megfelelő. Tegnap meg akkor szemű jegek hullottak az égből, hogy a koponyámon majdnem kráterek keletkeztek. Még szerencse, hogy itt nincs túl sok mezőgazdaság, mert a kisgazdák már biztos sipánkodnának. Pár szó erejéig vissza térve még a hóhoz, nem valószínű, hogy megmarad, mert Aignersson Szilardsson szerint hétvégére kicsit enyhébb idő várható.

Magamról elmondható még az, hogy meglettem dicsérve a konditeremben. Ilyen mondat érkezett Balázstól: "Látom ráéreztél már a gyúrás ízére. Kiválóan csinálod már a fekvenyomást" Nofene! Lehetett ezt rosszul csinálni? :-) A bemutatott gyakorlataimmal kapcsolatban az volt kivetnivalója, hogy szusz nélkül csinálom őket. Ilyen párbeszédet folytattunk: "Joe, b*zd m*eg, vegyél már levegőt, mert az izmaidnak az olyan fontos, mint a kocsiba a benzin." "Jólvan, dehát mit csináljak, ha elég nagy a tüdőm ahhoz, hogy ne fulladjak meg szuszogás nélkül" "Szerinted miért ordítoznak a testépítők is? Hát, persze, hogy a több levegő érdekében" Mennyi mindent tanulhat az ember, mi? Úgy éreztem akkor, abban a pillanatban, hogy egy világrejtélyre kaptam meg a nem várt választ. Én azonban ez után sem akartam túltáplálni az izmaimat oxigénnel, ordítás által, mert kicsit visszatetsző lett volna az aalesundi gyúrótársadalomnak, hogyha 60 kilogramm alatt úgy ordítozok, mint egy nő aki éppen szül, csak kicsit mutáltabb hangon.

Az estéket az elmúlt napokban egy játékkal töltöttem ki, melynek neve Football Manager 09. Nem tudom ki mennyire jártas az ilyen játékokban, de aki ismeri, megérti, hogy nekem ez az utolsó olyan játéktípus, amely le tud kötni valamelyest. A legutolsó rész, amivel sokat játszottam, még a 2004-es volt. Bár kétségkívül a pálmát a 2001-es vitte el. Ha visszaemlékszem rá, hogy akkoriban Kovács Józsi, Makaay, Csikós Tomi, Csaba és én milyen megszállottak voltunk, most is elfog a nevető görcs. Filmekkel viszont hadilábon állok. Beletenyereltem ugyanis néhány kritikán aluli produkcióba, melynek következtében úgy döntöttem, hogy inkább tartok egy kis böjtöt filmek terén. Tegnap is inkább a magyar válogatottat néztem! Nagyon örömteli volt látni egyáltalán nyerni, nem méghogy időnként jól játszani látni őket.

Történt két nagyon pozitív dolog is velem az utóbbi két napban. Az egyik úgy volt, hogy hétfőn Szolgáltatás Marketingen kaptunk egy három oldalas szöveget arról, hogy hogyan kell az ellenséges felhasználókat/vásárlókat megpuhítani és újra visszanyerni. A szöveg számomra nagyon megérintő és inspiráló volt abból a szempontból, hogy volt nekem is egy személyes tapasztalatom, melynek következtében én is hasonlóan ellenségesnek éreztem magam az egyik cég iránt. A történet kezdete, ha jól emlékszem augusztus végére datálható, amikoris Apa felhívott, hogy néhány üzlettársa Portugáliába fog utazni egy héten belül ezért sürgősen intézzek már nekik bérelt kocsit, mert neki nincs most elegendő ideje és angol tudása sem, hogy ezt elintézze. A foglalás egyszerűen ment, csak az űrlapokat kellett értelemszerűen kitöltenem az interneten. Következő héten telefonált Apa, hogy nem tudja mi történt, de úgy jöttek haza az ismerősei, hogy a három napot végig taxizták, mert nem adták nekik ki a kocsit amiatt, mert nem tudták felmutatni a bankkártyát, amivel a foglalást csináltuk. Dehát az az apáé! Jóhogy nem tudták felmutatni, hiszen ő nem ment ki Portugáliába. Akkor rögtön e-mailt írtam a Customer Service-nek, melyben mindent részletesen megemlítettem.

Jelentősen le vannak csökkenve a látótávolságok az utóbbi napokban.

Válasznak az jött vissza, hogy a kérésemet feldolgozták 3-4 héten belül megkapom a választ. Vártam egy hónapot. Semmi. Akkor felhívtam őket, de nem mondhatni, hogy olcsó mulatság volt. Nem hazudok, de vagy 5 emberhez kapcsoltak oda, mire végre valakivel tudtam beszélni. Ő azt javasolta tört angollal (portugál volt, mit is lehetne várni), hogy írjak egy újabb e-mailt. Megtettem, a válasznak az jött vissza, hogy az akta továbbra is aktív, de még nem született döntés. Nos, gyakorlatilag egy szemesztert vártam a válaszra mindhiába, így a hétfői cikk elolvasása után úgy döntöttem, hogy teszek egy végső próbát. Beleírtam minden etikai vonatkozású érvet, melyek bizonyították, hogy inkorrektek voltak velem szemben. Magyarán felemeltem a hangom. Másnapra jött is a válasz a portugál kirendeltség fő menedzserétől, hogy átvizsgálták az esetet és valóban nekem van igazam, így megillet a teljes pénz visszatérítése. Mivel a Forint azóta gyengült az Euróhoz képest, így gyakorlatilag többet kaptunk vissza, mint amikor a kocsit lefoglaltuk. Ez azért volt számomra nagy fegyvertény, mert már lemondtam róla, hogy valaha átnézik az ügyet és így szinte csodaként hatott ez a végeredmény.

A másik örömteli dolog az volt, hogy az iskolából kaptam egy felhívást Tudományos Diákköri Konferenciára még szeptemberben. A tudományos diákköri tevékenység az igényesebb diákok elmélyültebb szakmai munkájának kibontakozását segíti és ösztönzi. A tevékenység felkészítő tanárok segítségével kis szakmai „műhelyekben” zajlik, eredménye az egyénileg vagy csoportosan elkészített TDK dolgozat, amelynek főbb téziseit a szerző(k) az intézményi TDK konferencia keretében nyilvánosan előadja(ák) és szakmai zsűri előtt megvédi(k). Az intézményi konferencián sikeresen szerepelt dolgozatokat az IBS benevezi az országos TDK konferenciára, ahol iskolánk legjobbjai összemérhetik képességeiket és felkészültségüket az ország többi gazdasági felsőoktatási intézményéből érkezett hallgatókéval.

Miklós napi leszállópálya.

Mivel a megvédés dátuma akkora esik, amikor én még kint vagyok Norvégiában, így tudtam, hogy idén nem lehet esélyem ezen résztvenni, ennek ellenére elküldtem a zsűri elnökének, aki egyébként az IBS-en a közgazdaságtant tanította nekem, az egyik írományomat, amit még nyáron készítettem az Olajválsággal kapcsolatban. Ez a válasz érkezett rá:

Kedves József,

Végre sikerült átolvasnom a dolgozatát. Elnézést, h ilyen sokáig húztam az időt.
Ez egy alapos review, látszik, h elolvasott jó néhány dolgot és megértette őket, összefoglalta. Ami hiányzik belőle, az az önálló elemzés, valamely kérdéskör argumentatív körüljárása (pro és kontra érvek összegyűjtése és kivesézése, értékelése – pl. megemlít néhány okot ami az olajár emelkedés mögött állhat, de nem teszi le igazán a garast egyik mellett se.). Nagyszerű kiindulási pont egy nagyobb lélegzetű munkához, pl egy TDK dolgozat jövőre, ha a téma még érdekelné.
Gratulálok a projekthez, biztos, h nagyon kevés diák van itt az IBS-ben, aki ilyesmivel töltötte a nyári vakációját, illetve aki egyáltalán hajlandó/képes lenne egy ilyesmit összehozni.

Üdvözlettel,

Bárczy Péter
Associate Professor
Head of Department of Economics
International Business School

Jövőre ha már újra otthon leszek, ezen felbuzdulva, biztos, hogy írni fogok valamit. Elég új dolog még azt ízlelni, hogy valamilyen sikert tanulással kapcsolatban érek el. Középiskolában olyan világraszóló sikereim voltak ugyan, mint 613. Fizika versenyen, első körben búcsúzás matekversenytől. Ezeken felül viszont voltam negyedik kémia TIT-en, de úgy, hogy a tanárnő oldotta meg a feladatainkat és mellé még ötöst is adott minden visszaküldött forduló után. Csak azért nem lettem első Tomival sohasem, mert nem minden képletet helyesen másoltunk le a tábláról. Azon csodálkoztam, hogy a világraszóló kémia 4. helyem után, hogyhogy nem sorakoztak a bejárati helyünk előtt az Egis és a Richter Gedeon ügynökei a kazánház (mert nálunk az idők kezdete óta az a megszokott bejárat) ajtónk előtt. Egyébként ki gondolta volna, hogy ekkora sikerek fognak majd érni kémiában. Emlékszem az első évünkre, amikor Tomival jelentkeztünk a TIT-re. Már mindenki vissza is küldte a feladatsort, de mi még mindig nem kaptuk meg. Tomi már az anyukáját akarta megkérni, hogy hívja fel a TIT-et, mi a fene van. A beküldési határidő napján vettük észre, hogy bele van fagyva a postaládájukba. :-D Az igazgatónő aláírását a bátyjával hamisíttattuk meg és egy enyhén hiányos feladatlapot küldtünk vissza normál bélyeggel. Csodálkoztunk, hogy abban az évben már nem jött több...

Nem vagyok egy nagy táncos, de erre én is azt mondom: feledhetetlen.

Ezen a hétvégén most sok otthoni dolgot elmulasztok a kintlétem miatt. Ati öcsém 9 éves lesz, Anya vasárnapi ebédjét, a teremcsapat edzését, és végül de nem utolsó sorban Nóri szalagavatóját. Még szerencse, hogy két éve az én szalagavatómon már megismerkedtünk, mert, ha az övére hagytuk volna, akkor sanszos, hogy sohasem lennénk az elkövetkezendőkben szerelmesek egymásba. Szép hétvégét kívánok mindenkinek és kellemes időtöltést, jóidőt!

Üdvözlettel: Jocó

Nézőtéri perspektíva

Sziasztok!

Ahogy ígértem, megosztom veletek a múlt szerdai focimeccs képeit illetve egy videót. Jó szórakozást!

Jótékonysági est

Sziasztok!

Elvileg úgy volt, hogy most egy videóösszeállítást illetve képeket fogok feltenni a szerdai focimeccsről, de úgy döntöttem, hogy azt majd kicsit később. Meg a másik oknak be illik az is, hogy új videószerkesztő programot tettem fel és még nem vettem a fáradtságot, hogy elsajátítsam a kezelését. Röviden itt a bekezdésben az időjárásról... Az előrejelzések hóról szóltak, azonban a norvég Aigner Szilárdék valamit nagyon elnéztek, mert két napja olyan esőzés van, mintha dézsából öntenék. Ettől függetlenül lehet, hogy a hegycsúcsok magassában havazik, csak az baj, hogy az eső miatt alig lehet 100 méterre ellátni, így nem tudom lecsekkolni, hogy Javi Moreno megjött-e újra. Személy szerint én jobban örülnék a hónak, mert abban kevésbé lehet rongyosra ázni. Most fordított időrendben haladnék az eseményekkel. Tehát elsőnek essen szó a mai napomról.

Kilenckor keltem majd gyors pakolászás, fürdés és reggelizés után buszra ültem és elmentem a Moa városrészbe. Nem akartam vásárolgatni, de éreztem, hogy valamerre el kell mennem, hogy egy kicsit kimozduljak itthonról. Eredetileg a szabadba akartam, dehát ilyen esőben a fene sem áztatja el magát csurom vizesre. Egy Sukkertoppenes hegymászás most ínyemre lett volna pedig. A héten pihentettem a konditermet egyrészt fizikai okok miatt, másrészt pedig múlthéten szinte mindennap ott voltam, úgyhogy alaposan meguntam. Nem is értem egyesek, hogy tudnak több hónapon, éven át ugyanabban az időben, ugyanazon a napon eljárni a megszokott konditerembe. Mindegy, ez csak egy kis elmélkedés volt. Nem állt szándékomban izomrostig hatolóan belekötni a gyurmázás fanatikusaiba.

Tegnap este jutottam el oda, hogy megnézzem a Batman legújabb epizódját. Öcsém például arra hajt mindig, hogy a létezhető leggyengébb minőségben, ám a lehető leghamarabb megnézzen egy új filmet. Nekem nem nagyon jön be, ha a laptopon nézve , valaki elgyalogol a főhös előtt, mintha eredetileg lenne benne a filmben, vagy belepattogatottkukoricázik (így lett ige a pattogatott kukoricából) a legfontosabb párbeszédbe valaki. Nos, úgy érzem, megérte várni, mert minőségi filmet láthattam, jó minőségben. Közben jutott eszembe, hogy az előző részét is külföldön láttam a Batmannak. Írországban voltam akkor három hétre, de speciel a Batman Beginst egy Észak-írországi moziban néztem meg. Ez úgy történhetett meg, hogy annyira közel voltunk az országhatárhoz (az ír tengernél volt a szállásunk), mint mondjuk Jászivány apátitól, és a vendéglátók azt mondták, hogy olcsóbban jövünk ki, ha a szomszéd országban mozizunk. Akkoriban történt meg velem az a nonszensz dolog is, hogy a cipőmet egy másik országban felejtettem. :-D Ez úgy történt, hogy átkenuztunk Észak-Írországba, ahol sétálgattunk egy kicsit majd mielőtt vissza ültünk volna a kenuba, én levettem a Salamon nevű cipőmet (ennek a lábbelinek történelme van) a parton. Írországba visszaérkezve vettem észre a parton, hogy nagy komplett lábamról hiányzik a cipő. Vissza kellett motorcsónakozni, de már sötétedett. Nagy meglepetésre a cipő érintetlenül ott volt a parton. Az angol fiúk azt vallották, hogy azért történhetett így, mert akkora a cipő, hogy nem tudta senki megmozdítani.

Húú, jól elkacskaringóztam a Batmantől. A tegnap krónikájához tartozik még az is, hogy elsőnek kajáltam tojást, mióta kint vagyok. Rántottát csináltam, no meg babot. A kettő hogy illik össze, ne kérdezzétek. Éhes voltam. A tojás egyébként teljesen más színű itt. Szinte citromsárga, míg a héja teljesen fehér. A méretük meg... Hát igen, nem Godzilla tojásra hasonlítanak.

Csütörtök este viszont rendes meleg kaját ettem vacsorára. Vegyes saláta, gombás ragu, rizs, friss bagett. Hogy hogyan történhetett meg? Érezhetően sántítana a történet, ha azt mondanám én csináltam. Egy ilyen vacsora körülbelül Magyarország államadóságával felérő összegbe kerülne. :-D Beleértve azt is, hogy nem nagyon tudnám megcsinálni. Neem, a valóság az, hogy meghívást kaptunk az aalesundi Rotarian Clubtól a rendezvényükre. Hogy kik ők? "A Rotary világszerte olyan üzletemberek, szakemberek szervezete, akik hisznek az emberbaráti segítség fontosságában, akik minden szakmában magas etikai normákat állítanak, támogatják világszerte a békére való törekvést és a nemzetek közötti jó viszonyt." Ezt találtam róluk az interneten. Nos, nekem inkább egy idősek szociális klubjára emlékeztettek a maguk 60 év fölötti korukkal.

7 órára volt meghirdetve a megnyitó. Ennek rendje és módja szerint elkészültem időben. 18:30kor már a buszmegállóban ácsorogtam egy rakat román és három igencsak napbarnított, ám annál fehér fogúbb embertársammal. Fél év óta vagyok kint, de a buszmenetrend azóta is egy három ismeretlenes egyenlettel ér fel számomra. Olyan, hogy le van írva mikor indul el a busz a kiinduló állomásról, de se az, hogy ahol én állok, mikorra ér oda, se pedig az, hogy mikorra kellene a végállomásra érnie. Éppen ezért kár is lenne menetrendnek nevezni, legyen inkább csak menetsaccnak. Az egyik román pár perc várakozás után azt mondta: nem jön a busz. Hogy belső hangja szólt, vagy megfejtett valamit: nem tudni. Mindegy, nekiindultunk gyalog a nyálas időben ünneplőben. Ugye a románok érthetően nem az angol nyelven beszéltek egymás között, így nem sikerült mély magyar-román barátságot kialakítani velük. Inkább hátra maradtam. 100 méter megtétele után vettem észre, hogy nem vagyok ott egyedül, mert megláttam három fehér fogsort. Sötétben nem lehetett látni a fekete embereket. Lepaktáltam velük azon nyomban. Megtudtam róluk, hogy három éve vannak már itt, amúgy tanzániaiak. A norvég állam finanszírozza a tanulmányaikat. Rettentően mulatságosan beszélik az angolt, de a humorérzékük sem kopott meg itt Északon. Felhőtlenul diskuráltunk, amíg el nem értünk az iskolához, ugyanis annak a büfé részében volt meghirdetve ez az est.

Az első pár percben hatalmas volt a megilletődöttség. Meg lehetett látni mennyi ország diákjai vannak jelen, ugyanis annyi emberkupac volt. Egy angol királynő kinézetű és korú hölgy jött oda, hogy megkérjen bennünket, üljünk le az asztalokhoz, de ha lehet kavarodjunk össze lehetőleg úgy, hogy olyan asztalhoz üljünk, ahol senkit sem ismerünk. Én, mint lefiatalabb diák ültem, a legidősebbeket magánál tudó asztalhoz. A köszöntő arról szólt, hogy mi is ez a klub, mióta szerveznek ilyet a főiskola diákjainak illetve, hogy mennyire örülnek annak, hogy velünk tölthetik az estéjüket. Mindenki kapott egy kis füzetet, amiben dalszövegek voltak. Azt hittem szuvenír, de aztán egy idős bácsika felállt, odasétált a zongorához, majd felkért mindenkit, hogy énekeljünk együtt. Fura egy módja volt a kedv feloldásának meg kell hagyni. Mindenki csak tágra nyílt pupillákkal nézett a másikra, hogy ezt most komolyan gondolják. Merry Christmas John Lennontól, és még néhány friss slágert énekeltünk el. A mellettem ülő hölgy a létezhető legmagasabb hangon énekelt mindent, de ráadásul hangosan is. A probléma csak az volt, hogy a torok köszörülésén kívül nem sok tiszta hangot produkált. Mondjuk én sem lettem volna különb, de legalább én szerényen csak playbackről énekeltem. Tátika volt az egész, mint annak idején ének órákon. Ha pedig rám figyeltek, akkor megpróbáltam a magánhangzókat minél zöngétlenebbül a külvilágba juttatni.

Utána következett a svéd asztalos jellegű vacsora. A menüt ugyebár már korábban ismertettem. Miután mindenki elfogyasztotta, amit kiszedett, beszélgetni kezdtünk. Én mivel két néni társaságában ültem, nem igazán tudtam férfias témákról beszélgetni. Leginkább magamról, Magyarországról, Nóriról és rólam esett szó, de azért ők is elmondták, hogy milyen volt a fiatalkoruk még Özönvíz előtt, itt Norvégiában.

Utána egy előadás következett, az egyik klubtagtól, aki egyébként Művészettörténet professzor. A beszédének a témája a multikultúrális környezetben való élet volt. Elmondta magáról, hogy Dél-Afrikában született norvég házaspár egyetlen gyermekeként, majd 6 évesen visszaköltöztek Norvégiába. 5 nyelven beszél és kis túlzással az ENSZ tagállamok felében már járt. Több napirendi pontja volt, amiket most hely szűkében nem írnék le, csak a néhány fontosabbat. Beszélt a norvég emberek megítéléséről. Hogy való igaz, hogy a hűvösek, és zárkózottak. Ennek leginkább hű bizonyítéka, ha megnézzük például a buszközlekedést. Amikor felszáll az utas a járműre, se ő, se a sofőr nem üdvözlik egymást. Minimális szintre szorítkoznak kommunikációban. Gyakorlatilag annyi, hogy az utas kiböki a célállomását, míg a sofőr megmondja a fizetendő összeget, majd köszönés nélkül válnak el egymástól. Itt jegyezném meg az én megfigyelésemet, mely annyi, hogy itt nem létezik az a szó, hogy "Tessék!" de még az sem, hogy "Mi van?". Ha nem értenek valamit, akkor szimplán csak annyit mondanak: "Háááá?" Ez otthon oltári nagy illetlenség lenne, de itt hozzá kellett szoknom, mondván ez egy másik kultúra.

Viszont ha megnézzük a norvégok privát életét, ott sokkal kibontakozóbbak. Például itt minden hezitálás nélkül meghívnak egy szimpatikus, ámbár idegen embert első találkozáskor is akár a saját otthonukba. Másfelé a személyes élettébe, az otthonba való invitálás talán utolsó lenne a sorban. Az előadást követően lehetett enni sütit illetve kávézni, teázni. A teájuk és a sütijük is nagyon finom volt. Ja-ja! Neem! Várjatok. Volt felajánlva, hogy aki éhes, az nyugodtan menjen, szedjen újra az ételből. Én ülve maradtam az asztalnál. Nem ettem nagy adagot, de jól laktam. Tudom magamról, hogyha túlenném magam, akkor egyből megtalál az álmosság és akárhol le tudnék feküdni. Ezt vendégségben azért nem illik, így illedelmesen visszautasítottam a felajánlást és mondtam, hogy talán majd később. Ellentétben velem, Kelekótya Mirek, a cseh halszemű gyerek, abban a pillanatban ugrott, majd olyan púpos tányérral érkezett, hogy az útvonalát a pörkölt szaftjának a cseppjei jelezték a padlón. Tudni kell róla, de már biztos láttátok is az előadásos képeken - 20 kiló az egész ember. Úgy telezabálta magát, hogy az már szégyenteljes volt. Majd amikor elkezdték összeszedni a tányérokat - már pihent régóta - és az övét akarták elvenni, úgy odakapott a kezével, mint egy villámcsapás. Már csak morognia kellett volna és egy kiköpött agár kutya lett volna, aki elől a csontot akarják elvenni. Szégyenteljes! Nem tudom melyik háborús filmben volt már, zsidó rabok voltak náci fogságban, aztán az egyik mondta a habzsoló társának, hogy egyél már ember módjára, ne add meg azt az örömöt nekik, hogy lássák: éhezel. Diákok vagyunk, de azért nem kellene így kimutatni, hogy nem éttermi kaján élünk.

A süti/tea/kávé szünet után mindenki énekelhetett a hazájából valamit, vagy szimplán csak történetet mesélhetett. A három tanzániai elénekelte Afrika himnuszát, valamit egy otthoni dalt, aminek a címe Malaika volt. Az afrikai embereknek vérükben van a zene, sokszor tudtam már, de most újra bebizonyosodott. A románok a himnuszukat énekelték el, meg valami Popáról szóló népdalt. Felettünk is erősködtek, de nem éltünk a lehetőséggel. A himnuszunk amúgy is szomorú, de ha mi énekeltük volna, tutira sírva is fakadtak volna. A norvégok is elénekelték a himnuszukat. Az egyik idős bácsi próbált ceremóniamesterként fellépni a maga mögött hagyott 80 év történeteiből szemezgetve. Voltak amin igen jót nevettem. Az egyik tanzániai gyerek is szót kért. Ő azt mondta el, hogy otthon a hazájában mindenki azt hiszi Norvégiáról, hogy ott az emberek, még az utcán is hallal a kezükben járkálnak. Mesélte, hogy amikor pár hete volt még csak kint és a családja felhívta, utasították őt, hogy egyen mást is, mint halat, mert megbetegszik. :-D

Azt hiszem most be kell fejeznem, mert Ricsi szólt, hogy igazítsam meg a haját. Később jelentkezem! Jó hétvégét nektek!

Üdvözlettel: Jocó

Megmenekült az Aalesund

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy mostmár mindenki elhiszi a képek láttán, hogy tényleg Norvégiában vagyok. Remélem tetszettek a képek mindenkinek és örömötöket leltétek a nézegetésükben. Persze ez a több százból csak néhány volt, dehát a blognak nem is a képtárolás a célja. Most azonban nehéz helyzetben leszek azt hiszem. Mégpedig azzal, hogy hogyan fogom illusztrálni a maradál 38 napon a blogbejegyzéseket? :-) Jó kérdés... A helyzet ugyanis az, hogy hihetetlen kurták már a nappalok. Gyakorlatilag sötétben megyek a suliba és jövök is haza. Megelőzendő, még mielőtt valaki is lestréberezne: a Nap megközelítőleg fél 10-re jön fel és fél 5-re újra hót sötét van. Ebből kiderül, hogy amíg fényképezni lehetne, mi az iskolában csücsülünk.

Bezzeg az otthoni köménymagosak még a füstgránátot is letüdőzik és azt mondják: "Kusza-kusza"

Megkérdeztük a norvég tanárt, hogy ezt hogyan lehet kibírni, aztán elkezdett nevetni, mondván, hogy "Kis butucskák, ez még nem a tél..." Elmondta, hogy lesz olyan december 22-e, a téli napforduló, előtt, hogy a Nap elő sem bújik, legalábbis a hegyek miatt mi itt nem fogjuk látni. És világos csak 10-től délután 3-ig lesz. Mit világos, félhomály! Lassan kezdem kapisgálni, hogy miért a skandináv országban a legtöbb metal együttes. Mindent egybevetve mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nem elviselhetetlen. Az sötétségnek is van egy különleges szépsége itt. Például, ha megadatik, hogy nem borítják felhők az égboltot, akkor olyan, mintha a szobám egy űrsikló lenne az űrben. Annyira tisztán lehet olyankor látni a csillagokat. Természetesen azért ezt is jobb lenne társasaságban megélni. Itt jön képbe a hátulütője a sötétségnek. Mégpedig, hogy eléggé beszorulunk a szobánkba és így magány és honvágyból szinte ipari mennyiség jut egy négyzetméterre. Olyan sok, hogy néha elég szépen meg tud nyomni.

Viking-sávos lobogó

Most nem nyitnék újra fejezetet a tanulásnak, csak annyit szeretnék elmondani, hogy ennek a sűrű tanulásnak és szobába szorultságnak az egyvelege jelentősen felértékeli a hétvégi kikapcsolódás fontosságát. Szombat esténként általában pókerezünk. Hú, ez lehet kicsit nagyképű volt! Én ugyanis sohasem kértem még lapot, mert félek, hogy elveszíteném a zsetonokat. Nem vagyok egy hazárdőr típus. Ami nekem való lenne kikapcsolódásnak, az valami Gazdálkodj okosan többnyelvű változata, hogy beszálhassanak a többi nemzetből való lakótársak. No szóval, hétvégén is póker lett volna meghirdetve a társalgóban (Ricsi szobájában) de a kedvtelenség és a kellő mennyiségű beszédtéma miatt ez elmaradt. Na jó, gondolom mondjátok magatokban, hogy valamit eltitkolok. Tényleg. :-) Néha elő szokott kerülni olyan üveg, amiről annyit lehet tudni, hogy nem a cimkén olvasható termék van benne. Ricsi szülei 6 liter pálinkát hoztak ki, aminek az oka az, hogy itt csak speciális boltban lehet vásárolni alkoholt (sört leszámítva, mert az az ABC-ben is van) és az árak már olyan magasak, hogy ki sem tudjuk olvasni, olyan sok számjegyből állnak össze. Azért csak 6 litert hoztak, mert 2 litert elloptak tőlük a reptéren. Ami engem illet, én is rendeltem Apától egy liter jászszentandrási párlatot. Ez volt az én ajándékom Ricsinek és Balázsnak! Ez volt az a rejtélyes Sprite-os üveg buborékok nélkül, melyről a Csilla blogbejegyzésében olvashattatok.

Ez a long islandi srác szerezte a csapat összes gólját. Fejjel...

Rólam tudni lehet, hogy sohasem voltam igazából egyik alkoholos italnak sem a reklámarca. De már az is kiderült, hogy a jövőben sem leszek. Amikor még nem állt ennyi szeszes ital rendelkezésre itt, vettünk csoportostul vodkát. Na, akkor meglehetősen - hogy is mondjam - csúnyává lettem, ugyanis nem nagyon tudtam a korlátokat révén, hogy első ivó voltam. A többiek meg csak ugyanannyit kitöltöttek nekem, mint jómaguknak és nem mondták, hogy ez egyszer majd ütni fog. Azt követően megfogadtam, hogy nem fogok másra hallgatni. Most szombaton már csak kóstolóként üzemeltem és sikerült megőriznem a Józsefságomat. Ricsi hozománya eper és barack pálinka volt, míg az enyémről azt vallják, hogy vegyes. Mindegyiket megkósoltam, hogy összehasonlítsam. A legerősebb a jászszentandrási, a leghatékonyabb az Obama-pálesz (barack), a legfinomabb viszont kétségkívül az eper. Nem is érezhető rajta alkohol, hanem elfogyasztása után is olyan íz marad az ember szájában, mintha egy epres Vita-CD-t szopogatott volna el. Ja! És pálinka után nem volt fejfájás tapasztalható.

Meccsjelenet

Azt hiszem, hogyha otthon fel lesz kínálva a lehetőség, hogy fogyasszak, megmaradok az örökös pozíciómnál, mely nem más mint a sofőrség. Emlékszem, egyszer elmentünk a Dumaszínházba Apával és a barátaimmal. A pusztítás zseniális volt, de utána a többiek még éreztek egy kis igényt további szórakozásra, ígyhát elmentünk a Buddha Beach nevű szórakozóhelyre. Én zéró toleránciát már akkoris figyelembe tartva, csak őszibarack levet fogyasztottam, de sohasem bántam meg, mert annyit nevettem rajtuk (tequiláztak), hogy úgy vélem még a Dumaszínháznál is jobb poénok keletkeztek. Tomi azóta is felemlegeti az egyik volt tanárom hozzám intézett kérdését, mely így szól: "Háát, se nem iszol, se nem b*sz*ol, csak tanulsz Gaaaa-zsó?" :-D Szóval ez a néhány alkalom volt az eddigi kintlétemnek a "sötét oldala", olyan értelmben, hogy másként cselekedtem, mint otthon tettem volna.

Na, erről az undorító szokásról beszéltem, melynek neve: snüssz. Látjátok a felső ajka alatt?

Tegnap egy kis sportot iktattunk be a szürke hétköznapok kiszínezése gyanánt. Vissza tudtok még emlékezni amikor az Aalesund-Fredrikstad meccsen voltam kint Ricsivel valamikor még szeptemberben? Akkor konklúzióként azt írtam, hogy ennyi elég volt a norvég fociból, és többet nem fogok pénzt költeni jegyre. Tegnap mégis úgy döntöttünk, hogy megszegjük a magunknak tett ígéretünket. Az Aalesund csapata a Sondal csapatát fogadta. Ez egy helyosztó mérkőzés volt, ami arról döntött, hogy melyik csapat lehet jövőre is a Tippeligaen (itteni NB I) résztvevője. A jegyek 100 koronába kerültek, az igazi élmény felbecsülhető volt. Sajnos át kell gázoljak minden norvég futballkedvelő érzelmivilágán azzal, hogy kimondom: mércén aluli a színvonal. A 3-1-es végeredmény (így tehát meghosszabbította az első osztályban a létjogosultságát az Aalesund) ellenére néha már az volt az érzésem, hogy a játékosok is unják a meccset. Unatkoztak a pályán a fiúk. Két dolog volt, ami zseniális volt. Az egyik a Lasse Olsen-féle bedobás. Ez a csávó csatárt játszik, de ha bedobásra kerül a sor, akkor rohan is, hogy elvégezhesse. De nem akárhogyan teszi! Szaltóból dobja be a labdát, de olyan messzire, mint körülbelül én rúgni tudok.

Lasse Olson őrült bedobása!

A másik amit nagyon élveztünk Ricsivel az az volt, hogy senki nem értett bennünket és így a szurkolói rigmusokra bármit rá tudtunk énekelni az anyanyelvünkön! Elég hangzatos kis nóták születtek, mondhatom. :-) Amúgy ezek a szurkolók egy szempontból nagyon irigylésre mentalitással élnek! Ők ugyanis nem számít, hogy éppen az az ellenfél, vagy bíró, de ha jót csinál akkor megtapsolják. A mérkőzés bírája a nemzetközi elismerésnek örvendő Terje Hauge (Tomi szerint ejtsd: Hjádzs) volt. A lefújás után fényképezkedtünk egy kicsit, aztán felmentünk a VIP-szektorba, ahol megvendégelték az egész bajnokság alatt a csapat mellett kitartó szurkolókat. Nos, hogy minket hogy nem szúrtak ki, máig nem értem. :-) <<-- Tehát tegnap óta. Én a Manchester United sálammal biztos nem voltam feltűnő a sárga-kékben pompázó (félreértés elkerülése végett: ez a szó nem a vidéki dialektusban értendő pumpálásra utal) fanatikusok között.

Terje Hauge: Neki nem kívánták a szurkolók, hogy áramot vezessen ne meccset!

Ma este diákest lesz a fősuliban, úgyhogy lassan készülődnöm kell. Ha nem gond, most itt ráhagyom a blogírást. Viszont ígérem hogy hamarosan jelentkezem a friss, illetve a most idő hiányában megosztatlan emlékekkel, képekkel, videókkal!

Üdvözlettel: Jocó