Sarki fény

Sziasztok!

Furcsa belegondolni, hogy az utolsók bejegyzések egyikét (még nem a legutolsó) írom ide a blogba. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az elsőt írtam ide. Igen... Az elsőre nem szívesen emlékszem, mert különböző okokból kifolyólag az otthoni, Magyar utcai ágyamból írtam, holott már Norvégiában, de minimum valamelyik reptéren kellett volna. Aztán a második. Amikor a reptéren ücsörögtem és vártam, hogy elkezdődjön a boarding az amszterdami járatra. Ott alakult ki bennem, pontosabban akkor fedeztem fel, hogy az írásban el tudok menekülni és ha már úgy nézett ki, hogy minden cérna szakad különböző okok miatt, akkor egy kis blogírás rögtön le tudott higgasztani. Talán a legrosszabb érzések egyike az volt, hogy nem tudtam semmit megosztani másokkal. Jól esik többnyire az embernek, ha megkérdezik tőle, hogy "Mi történt veled? Hogy vagy?". Nálam ezt a szerepet töltötte be a blog. Ha ránéztem, akkor kérdezte tőlem, hogy mi történt velem. Igaz, mindig figyeltem rá, hogy ne legyek túlságosan kitárulkozó, mert a blog másik vége mégiscsak elég nyitott a külvilág felé. Azt hiszem ezt jelentette számomra a blogírás, pár szóban összefoglalva. A többi összegzést később szeretném leírni, mert még nincsen túlságosan búcsú hangulatom. Meg nem is szeretném, hogy legyen, mert ahhoz korán van.

Bár akarva, akaratlanul belebotlok ebbe az érzésbe, mivel Ricsi és Balázs kedd hajnalban elhagyja a fedélzetet. Ha felmegyek hozzájuk akkor már a pakolás előtti rumli, szétzipzározott bőröndök fogadnak. Hihetetlen... Szinte csak pár napja történt, hogy elsőnek találkoztam velük. Emlékszem, hogy kiszálltam a kiutazásomban segédkező Ulla Anne kocsijából és rögtön egy ízes káromkodós magyar köszöntéssel fogadott Ricsi. Balázzsal pedig rögtön megtaláltuk a közös szót, hiszen hevesi. Az első közös élményünk az aalesundi Aksla-Fjellstua kilátóhoz kötődött, így úgy gondoltuk, hogy ez az egész félév akkor lehet epikus keretbe foglalt drámai költemény (hogy mindhárom műnemet bele foglaljuk már... :-) ha ugyanígy zárjuk is le. A sors fura fintora, hogy Ricsi ugyanolyan bicegve közlekedik újra, mint a legelején. Aki nem tudná: Ricsi mankóval jött ki, mert történt az egyik búcsúbuliján egy szomorú kimenetelű félrelépés. Itt már úgy nézett ki, hogy meggyógyul, csak a szerinte "pipaszár" lábait annyira megerőltette vádlizás közben a konditeremben, hogy a bokája újfent kaki státuszba frissítette önmagát. Otthon azt fogják hinni, hogy ugyanolyan lábbal jött haza, mint kiment. :-)

Szóval felmentünk a kilátóba. Hosszú séta volt, mert kicsit olyan gyászmenet sebességben haladtunk. Közben sokat beszélgettünk, többnyire a közös emlékekről. Mire felértünk még nem volt teljesen sötét, ami nekem azért lett volna fontos, mert szerettem volna már végre valahára kipróbálni az éjszakai funkciót a fényképezőgépemen. Mindannyian szét voltunk már fagyva, de én mondtam nekik, hogy nélkülem is nyugodtan visszamehetnek a szállásra, de ha már feljöttem, akkor megvárom, hogy sötét legyen. Legalább még fél órát szobroztam ott. Ez az idő elég volt arra, hogy elveszítsem azt az érzést, hogy mindkét lábamon az 5 lábujj helyett csak egy totálisan összenőtt van (azon milyen nehéz lenne már rendbetartani a körmöt, vagy ha belerúgnánk valamibe és bekékülne a köröm: milyen undorító lenne...) A szél egyébként egy szóban leírva: csípős. De ez egyértelműen az óceán miatt ilyen. A levegő ugyanis sokkal nedvesebb itt és ha ezek a szemmel láthatatlan vízmolekulák a levegőben megfagyva az arcomhoz csapódnak, akkor olyan mintha minatűr tűkkel szurkálnának. A fényképezés után a hegyi utat választottam. Nem tudom ki mennyit szokott erdőben egyedül, ráadásul sötétben sétálgatni, de szerintem nem sértek meg senki azzal a véleményemmel, hogy nem egy tökéletes módja a relaxációnak.

Minden pillanatban ökölben tartod a kezed, a fenekeden a záróizom szinte már izomlázzal küzd, mert úgy szorítod, hogy egy bagolytól össze ne termeld magad, valamint időnként Steven Segalt megszégyenítő sebességgel kukkantasz hátra, hogy követ-e valaki, vagy csak a lépéseid visszhangja párosul a Hold által vetett árnyékoddal. Nagy megkönnyebbülés volt újra lakott területen bandukolni. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen ijedős. Tegnap előtt megnéztem a nem éppen mai kiadású Bárányok hallgatnak című filmet, de utána még fél órán keresztül azt kellett ellenőriznem minden lámpa világa mellett, hogy nem érkezett új e-mailem. De ahogy visszaemlékszem ilyen volt az első horrorfilm megnézése után is. Nyáron láttam Nóriéknál. Talán a P2 című film volt. Egyébként a film nézése közben nagyon szemtelen volt Nóri, mert egy olyan pillanatban, amikor épp nem történt semmi ijesztő a filmben és már kezdtem kicsit az egész testemet átölelő izomgörcsből felocsúdni, akkor ő megijesztetett egy "Vááá!" hiányos felkiáltó mondattal. Nem kívánom senkinek ezt a fajta ijesztést. Fekszik az oldaladon az általad oly' nagyon szeretett személy aztán úgy rádijeszt, hogy majdnem összebarnítod az alsógatyádat előtte! :-D Akkor úgy jöttem haza tőlük, hogy a kocsiban minden belső világítást felkapcsoltam és az autó sebességmérő műszere is enyhén menekülő szintet mutatott. Aranyos lett volna, hogyha megállítanak a rendőrök közúti ellenőrzés keretein belül és megkérdezik miért hajtottam 12km/h (a négyzeten)-el, mire én úgy feleltem volna, hogy a barátnőm rávett, hogy megnézzek vele egy ijesztős filmet.

Hazafelé bementem a kisboltba és az utolsó előtti bevásárlást megejtettem. Következőnek már csak egy kenyeret és 2 tejet kell szerintem venni. Remélem jól számoltam ki a fogyasztásom, mert azt akarom, hogy a szombati hazaindulásra épp elfogyjon minden. Elcsábultam és vettem egy karácsonyi süteményt. Akkora mint egy lapostányér, gyakorlatilag piskótészta és vanilliakrém egyvelege. Ára: 1500 Ft. Mindegy, karácsonyi hangulat, hogy legyen karácsonyi sütemények nélkül ugyebár...

Ideális potencia.

Este nekiültünk, hogy cserekereskedelmet folytassunk a félév alatt elkészült képekből. Kicsit unfair business volt, mert én kb. 2 gigabájttal leptem meg őket, míg az ellenforgalom nagyjából 30 mega volt anblock. :-D Ez alapján elmondhatom, hogy nem túlságosan sok vizuális bizonyíték maradt az utókornak arról, hogy én valaha Norvégiában tanultam, mert mindig a fényképezőgép másik oldalán álltam. Ha meg néha sikerült a jó oldalon állnom, akkor azért kár volt, mert olyan borzalmas frizurával rendelkeztem. Elmondhatom, hogy az életem legszebb pillanatait megörökített fotókat (amikor itt volt Nóri és vele kirándultam) nem szívesen nézem vissza, mert el kell, hogy borzadjak, hogy hogyan nézett ki a fejem. Természetesen tudja ezt Szántai Richárd, fodrászmester is, hogy kicsit ludas ebben, de legalább nem kerget hiú ábrándokat azzal, hogy fodrász szeretne lenni, így meg tudok bocsátani neki. :-) Az alább lévő kép az ékes bizonyítéka annak, hogy Ricsinek sikerült Guiness-rekordot érő gusztustalan hajszerkezetet fabrikálni a fejemre. Közöttünk ez a Luther-styleként lett ismert. Tegnap is, ahogy ezt a képet meglátta könnyesre nevettük magunkat. :-D

A Luther hajzat.

Hétfőn túlleszek az utolsó vizsgán. Fogyasztói magatartás tantárgyból lesz. Sajnos már mindannyian képtelenek vagyunk készülni rá. Annyit viszont kötelező megtennünk, hogy a tampon-marketing anyagot el kell készítenünk, mert azt a vizsgán be kell adnunk. A többi vizsgáról egyelőre csak annyi eredmény van, hogy a spanyolom "A" érdemjegyet kapott. Ez itt az ötösnek felel meg. Most megyek, találkozó volt meghirdetve Ricsi szobájában a beadandó miatt. Később jelentkezem. Vélhetően Ricsi és Balázs búcsúztatásának apropóján. További szép hétvégét Nektek!

Kicserélem a villanykörtét.

Ja, bocsánat!! Így érthetetlen lenne a cím. Szóval azért ezt a címet adtam neki, mert képzeljétek el, hogy innen is lehet látni azt a fényjátékot, amit szerintem a Sarki fénynek neveznek. Felülről pirosas árnyalatban kezd, és egyre lefelé haladva a sötétebb színek következnek, mígnem egész sötét kék nem lesz. Meglehet nem ez a Sarki fény, akkor ne haragudjatok meg, én ennek neveztem el és kész! :-)

Az én sarki fényem.

Üdvözlettel: Jocó