Donáték a kórházban

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy nem térhetek tovább ki az információ közlési kötelezettségeim elől, illetve a tanulást sem hozhatom fel most indokként, mivel itt a hétvége. Hétvége... Mindig hogy vártam, hogy végre leteljen a hétköznap és szabad legyek. Most azonban 20 évesen, több száz kilométerre a Magyar utca 7-től azt kell hogy mondjam, hogy jobban örülök a hétköznapnak. Gondoljatok csak bele: hétvégén nem keltheti fel az ember a napot Lakat T. Károllyal, nem tehet meg több órás buszutat a focicsapatával, hogy aztán idős csatárok mattolják kiszolgáltatottnál kiszolgáltatottabb helyzetben. Nem lehet az öccsöket nyávogtatni, bírkózni és kitrancsírozni. Nem lehet több mint félórára beköltözni a WC-be a hétvégi, minden oldalán színes Nemzeti Sporttal. Nem tömi meg az embert az anyukája, anyós aspiránsa, mamái. Végül de nem utolsó sorban pedig...nem láthatom a hétvégi tévés hirdetéseket Horst Fuchssal és a nőt, akinek a foglalkozása, hogy elhülledjen minden terméken - Gazsó papámat idézem: "Az a nő mindenre úgy rácsodálkozik, mint Éva Ádám f*sz*ra". Na jó, elmondom az őszintét. :-) Nem Horstot és a műsorát hiányolom legjobban, hanem Nórit.. Hétköznap még csak-csak lefoglalom magamat, de hétvégén egyszerűen képtelen vagyok magamban pihentetni azt a témát, hogy mennyire hiányzik.

Biciklitúra Tarnamérán.

A sors furcsa fintora, hogy amióta csak megismertem, egyre csak távolodok tőle térben. Kezdetben az Apáti-Ladány távolság is annyinak tűnt mint ide a Plútó, aztán Pestre kerültem, most meg slusszpoénnak itt van ez az Aalesund-Jászladány tengely. Ugyanakkor kétségtelen, hogy mindegyikből győztesen jöttünk ki, és nem csak átvészeltük, hanem meg is erősödtünk. A másik érdekes dolog, amit megfigyeltem, hogy ahogy a távolság nőtt, úgy csökkentenek a kommunikációs lehetőségeink. Azalatt a pár nap alatt, amikor még egy iskolában voltunk természetes volt, hogy bármelyik pillanatban tudunk szemtől szemben is akár beszélgetni. Aztán jött az egy év telefonálgatás korszaka, amíg Pesten voltam. Elfogyasztottuk, sőt túléltük a T-mobile családi csomagjának csődbe menetelét - 145634 milliószor cseréltem SIM-kártyát és állítottam be újra a dátumot és az időt. Mostanra pedig megtanultam tisztességesen postai úton levelezgetni, úgyhogy már nem csak hogy nem egy térben, hanem nem is egy időben folytatunk beszélgetést. Szerencsére végig szem előtt tartottuk, hogy miért kell mindennek így történnie. Hiszen egyedül a tanulás a módja, hogy az egyébként féltőn szeretett Jászságomból ki tudjak mozdulni a későbbiekben munkavállalás okán. Ennek persze a másik, a kellemetlenebb oka, hogy keveset találkozhattunk, sőt mostmár beszélgethetünk is, de így megtanultuk szerintem egészen tisztességesen értékelni a másikat, adni a szavára és odafigyelni rá. Olyannak látom ezt, mint az autóvezetést. Relatíve könnyű tevékenység, amíg az embernek ott van a szeme, hogy lássa az egészet. De egy erős párnak meg kell tanulnia bekötött szemmel is vezetni. Mindkét félnek meg kell tanulnia hatékonyan beszélni, a másiknak pedig megbízni. Mindezt végig gondolva, még hálásabb lesz a szívem, hogy a mi életünkben megadathattak ezek a próbák (javarészt a szülők segítségének köszönhetően) és egyre jobb reménységgel lehetek a jövőt illetően. Így már nem is hiányzik annyira Nóri! :-) Annyira..

Itt még nagy hajjal és 8 nappal fiatalabban.

Tovább nem is akarom rabolni az időtöket a belső világommal. Helyette egy olvasó hozzászólásra szeretnék reflektálni, ami a "Hair - Hajzat" bejegyzéshez érkezett. Kimásolom ide, hogy ne kelljen most elkattognotok, akkor úgyis megállna a zene. :-) De tényleg, remélem, hogy mindenki talál hallgatható zenét a rádión. Olvasáshoz tekerjetek csak egy olyan számra, amit kedveltek és úgy sokkal jobb, hangulatosabb olvasni. Bár ezt biztos felfedeztétek már magatoknak. Hagyhattok kommentet, hogyha van valamilyen zene kérés esetleg, és akkor azt beteszem.

Na szóval, a hozzászólás:

Szia Jocó. Egy darabig én is boldog voltam Norvégiában, gyönyörűséges, addig
ameddig nem kell melyebbre asnod magad a bürokrácia, társadalmi rend
útvesztöiben...egy holland kollegam ugy jellemezte mint "fehér Afrika" tökéletes
metafora, majd rájössz magad is...Én magam kirándulni sem megyek többet oda, 3
év elég volt egy életre. (elérhetőség: a szerk.-ben)

Két történetem van ezzel kapcsolatban, amivel valószínűleg megerősíthetem a kedves hozzászóló bürokráciával kapcsolatos felvetését. De előtte a fehér Afrikával kapcsolatban én azt tudom elmondani, hogy itt amint beszélgettem egy bevándorló férfivel, ő jóléti kommunizmusnak titulálta Norvégiát. Nos, az első igazi, ezzel kapcsolatos történetem múlthét Péntekre datálható, amikor Ricsivel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk vért adni. Egy külön történet, hogy egy rakat fiatalt megkérdeztünk előtte, hol tudnánk vért adományozni (angolul donate blood a kifejezés, így vettük fel harmadik névnek a Donát nevet) de szegények csak elhülledve néztek ránk, mint borjúk az újkapura, hogy mit akarunk mi a vérünkkel kezdeni. Hamar felfedték valós kilétüket előttünk, hogy ők bizony nem többszázszoros véradók. Szóval ott tartottam, hogy péntek délelőtt felpattantunk a vasparipák nyergébe, és vagy 10 km-t tekertünk a "Kórház a város szélén"-ig. A kórház egy sokemeletes, igen méretes épület, de nekünk gyakorlatilag nem sikerült jó helyre benyitni. Ez is egy megoldás, gondoltam. Be kell falazni a kórház ajtaját és akkor nem kell a betegekkel nyűglödni. Jobb megoldás híján kiszúrtam, hogy a mentő megáll egy ismerős feliratú (Ambulance) ajtó előtt és ott emberek tudnak ki és be járkálni. Az hogy fehér ruhás Benton doktorok rohangáltak, már kevésbé zavart. Becsörtettünk, mint fénykorában még a Led Zeppelin és bemutatkoztunk, mint Donát József és Donát Richárd egy láthatólag Persil White-al öblített ruhájú orvosnak. Elmondta, hogy itt sürgősségi esetekkel foglalkoznak többnyire. A lényeg az, hogy látszott az arcán a meglepődöttség, hogy két fiatalember önakartjából jön a kórházba, hogy vért adjon. Kamionsofőröket megszégyenítő klumpájában, és félelmetesen bolyhos fekete zoknijában előttünk haladt, hogy elvezessen bennünket az épület azon rejtett zugába, ahol vérre specializálódott szakemberberek dolgoznak. Félreértés ne essék: nem vámpírokról volt szó.

Nem sok letétet engedtek nekünk hagyni a Blodbank aalesundi fiókjában.

Leültetett bennünket, hogy várjunk a kezelő kapcsolásáig. Addig volt időnk elképedni a kórházon. Úgy képzeljétek el, mint egy hotelt. A folyosón bőrfotelek, tisztaság, szőnyeg. Újságok letéve az asztalra. Nem az az ipari hypo szag. Kórtermekben nem az a fehér, szocializmust túlélt vaságyak. Meg valahogy a betegek is kevesebben voltak. Érthetetlen volt számunkra, hogy annak ellenére, hogy ingyen van Norvégiában az állampolgároknak az egészségügyi ellátás, nem tölti a fél város a napját a kórházban. Más világ.

No de más világ a kiszolgálás is. Itt jön a bürökrácia. Odajött egy fiatal hölgy hozzánk, hogy megkezdjük a procedúrát, de elsőnek mondta, hogy felvilágosítást kell tartani. "Mindenekelőtt tudniuk kell, hogy most nem vehetünk önöktől vért. Leghamarabb 4-5 hónap múlva hívhatjuk fel önöket, hogy előjegyezzük önöket véradásra. Most amit tehetünk, hogy elvégezzük önökön a szükséges teszteket, és kartont hozunk létre. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, önöknek tudniuk kell a norvég nyelvet. Ezzel nincs problémájuk, ugye?" Egymásra néztünk, és legszívesebben kinevettük volna. Milyen az már, hogy a véradást értelmi cenzushoz kötik. Megkérdeztük mit takar ez a nyelvtudás, mire úgy felelt, hogy az összes kérdést, amit az egészségünkkel kapcsolatosan tesznek fel szóban illetve írásban, meg kell értenünk sőt válaszolni is rá, de csak is norvégul. Nem lehet szótárt, vagy más segítségét igénybe venni. Döbbenten ültünk. Mondtuk a nőnek, hogy de mi csak fél évig vagyunk kint, nem várhatunk fél évet. Akkor csinálja meg azt, hogy leveszi a vért tőlünk, de nem adja oda másnak, hanem kiönti a csapba, vagy amit akar. Oldjuk csak meg fű alatt. A nő hülledezett, hogy hogyan gondoljuk mi ezt. A szabály az szabály. Mondtam neki, hogy akkor fordítsunk egyet az egészen. Tegyük fel, hogy az én egészségem megkívánja, hogy időnként vért adjak, mert hajlamos besűrűsödni. Erre azt válaszolta, hogy ezt csakis akkor tudják elhinni, ha a háziorvosommal kitöltetek egy papírt, amin ez rajta áll. Erre megkérdeztem, hogy mit tehetek, akkor. Azt mondta, hogy keressek itt Norvégiában egy háziorvost, ami ugyanúgy időbe telik, mire az bejegyez. Na, ezek után mondja valaki, hogy rossz állapotban van az egészségügy. Otthon lehet nincsenek ilyen állapotok, de az orvosok nagy többsége segíteni akar a betegeken. Itt meg csak a szabályokat sorolják, hogy mit miért nem lehet. Tegyen igazságot valaki, hogy melyik a jobb.

Javi Moreno már letelepedett a hegytetőkre.

A másik történet az iskolához kötődik. Biztos többször írtam már arról, hogy a globalgrant.com-on 55 dollárért megvásorltam egy listát, amin olyan ösztöndíjak elérhetősége van, ahol lehet nekem is esélyem pályázni. Magyarországon lehetetlenség ösztöndíjra pályáznom, mert hiába van három testvérem vagy egyéb, kiesek mindenből, mert magániskolába járok. Így megkaptam a listát a globalgranttől, 10 norvég intézményt felsorolva. Az ösztöndíj kiírása azonban norvég nyelven van mind, egy elküldtem egy-két tanárnak, hátha az egyiknek van annyi ideje, hogy legalább átfussa. Az egyik megígérte, hogy átnézi, végül mégis két hétig csak halogatta. Múlt héten megkértem óra után, hogy rátérhetnénk-e az ügyemre. Azt mondta, hogy várjak, mert 2 napra átugrik Londonba, ha visszajön ígéri, hogy váltunk pár szót. Ezen a héten ugye tanulmányi szünet volt, nem volt kötelező bemenni az iskolában, ellenben a tanárok ugyanúgy ott voltak. Írtam e-mailt a tanárnőnek, hogy bemennék mintha órára mennék, de helyette összeállítanánk a pályázatomat. Errefel azt a választ kaptam vissza, hogy ez olyan dolog itt Norvégiában, amit mindenkinek saját magának kell megoldania. Nem segíthet más hivatalos ügyekben, nagyon sajnálja. És ezt az üzenetét másolatként végigküldte a fél tanárin is. Nem tudom azért csinálta-e, hogy másnál se próbálkozzak, vagy csak van ilyen szabály, nem tudom.. Most úgy tűnik, kútba esett az esély, hogy nyerjek valami ösztöndíjat, meg persze az 55 dollár is. Nem baj, úgy vagyok vele, hogy megpróbáltam. Meg végülis nem azért csináltam, mert rá vagyok szorulva, hanem mert jó lett volna, ha a szüleim pénzét meg tudtam volna spórolni. Lenne annak jobb helye.

Donát Richárd, aki bekerült a Guinness rekordok könyvébe, a legnagyobb mennyiségű véradásával. A Blodbankban külön fiókot nyitottak neki. :-)

Nem ezekért mondom, de élni én sem tudnék itt. Furcsa, de amióta kint vagyok, még nem találkoztam olyan emberrel, aki annyira nevetett volna, hogy szinte kapkodott volna a levegőért. De nem láttam veszekedő, vagy ideges embert sem. Szerintem a sok elfogyasztott hal miatt lettek ilyen halvérűek. Hihetetlen, de van egy szokás a fiatalok között. Nem tudom, Ricsi mondta, hogy Magyarországon is van ilyen, állítólag snüssz a neve. Na, azt teszik be folyton a felső ínyük és az ajkuk közé iskolában a diákok, amitől egy bizonyos oldottságot érnek el és kevésbé lesznek gátlásosak. Van egy gyerek, aki e nélkül képtelen megszólalni. Hétköznap ez a csönd van, szótlanság, kedvtelenség. Hétvégén azonban kikelnek magukból. Akkor kitombolják magukat. Nekem ez azonban nagyon képmutató, vagy hogy is mondjam, idegen magatartás. Nekem nem kell alkohol hozzá, hogy magamról megfeletkezve tudjak ökörködni. Vagy nem kell bódultság ahhoz, hogy megszólítsak egy tanárt.

Medicopter 117 leszállóhely a Kórház a város szélén hátsó udvarán. Akkut problémás Jetik életmentése céljából épült az adófizetők pénzéből. Köszönjük!

Viszont én nagyon remélem, hogy később még vissza tudok ide jönni kirándulni a családommal. Természeti értékekben (is) csodálatos gazdagság van ebben az országban, mondom ezt úgy, hogy szinte csak egy kis pontot láttam még belőle. Most reggelizek egyet. Legyetek jók!

Üdvözlettel: Jocó