"Szia!"

Sziasztok!

Mint megígértem, visszatérek, hogy befejezzem vagyis pontosabban szólva belekezdjek, amibe délelőtt már nem akartam. Hol tartottam? Várjatok, meg kell néznem, hogy újra ihletet kapjak...Ja, igen, tegnapi napot akartam elmesélni. A tegnapi napom csúcspontja az volt, hogy mióta kint vagyok, elsőnek felhívtam Nórit mobiltelefonon (eddig mindig az internetet vettük igénybe). Az iskolából kilépve úgy éreztem, hogy most ez egy megfelelő alkalom. Hogy miért? A buszra várva a sok norvég embertársam úgysem érti mit romantikázok, és jobb a havas hegytetőt nézni miközben hallom a hangját, mintha a szobában ülök. Otthon a Moszkva téren az 56-os villamosra várva nyilván visszafognám magam egy kicsit a szívem kiöntésében, de itt nem kellett és ez olyan jó volt. Egyébként áldom Puskás Tivadart, hogy egykoron úgy vélte jobb lenne telefonálni. Tegnap láttam meg igazán, talán elsőnek az életemben, hogy mekkora kincs is tud lenni a telefon. Ahogy felvette Nóri a telefont, olyan volt, mintha egy lavina megindult volna bennem. Beleszólt az édes hangjával, hogy "Szia!" bennem meg, mintha felrobbant volna abban a pillanatban valami. Talán akkor voltam utoljára ilyen megilletődött vele, mint amikor elsőnek találkoztunk. Minden egyes szavamat nehéz volt, attól a hatalmas torkomban ragadt gombóctól, kiadni magamból. 6 perc 3 másodpercig biztos én voltam az egyik legboldogabb ember a Világon!

Miután hazaérkeztem, feléltem az egyik zacskós levest, amit múltkor a magyar Mikulás hozott pár szál gyulai kolbász kíséretében. Kicsit kevesebb vízből csináltam, hogy sűrűbb legyen, így három tányér "gulyáslevest" tudtam megenni. Ebéd/vacsorámat követően nem sokat ejtőztem, mert Ricsivel megbeszéltük, hogy visszamegyünk a suli tornatermébe, ahol minden csütörtökönként sportdélután van. Ott megismerkedtünk egy magyar lánnyal, Johannának hívják, 25 éves, szigetszentmiklósi, de egy norvég férfihoz ment férjhez, úgyhogy már itt laknak kint. Ő nem főiskolás - egy fogyatékos kisfiú személyes gondozójaként dolgozik - hanem az egyik barátnőjével szokott eljönni sportolni. Ricsinek még nem jött rendbe teljesen a bokája, úgyhogy ő röplabdázni állt be, én meg eső ide-vagy-oda kimentem focizni a földes pályára. Húú, azt a földönkívüli mozgást, amit az első pár percben produkáltam... Mióta kijöttem, sőt annál hosszabb ideje nem fociztam már, szinte azt a kis tudást is elfelejtettem. Aztán nagyon felszabadultam, fülig érő szájjal rugdostam a félig pumpált labdát. Egyedüli problémám csak az volt, hogy vegyesen játszottunk fiúk-lányok és nagyon oda kellett figyelnem a test-test elleni párharcoknál. Többnyire inkább feladtam előre! :-) Mint ahogy a védekezést is. Láttam, hogy ezeknek a norvégoknak nem kenyerük a passzolás, úgyhogy félpályánál ólálkodtam, hogy a luftokból és lecsorgó spicces löketekből adódó labdákat összeszedegessem. Mivel vendég vagyok az országban, megpróbáltam nem kapura lövöldözni, nehogy valamelyik norvégban azt az előítéletet ébresszem fel, hogy a magyarok maguknak valók. Így még a kapu torkában is passzoltam inkább, hogy más rúgja a gólt.

De ezek a lányok, szavamra mondom őrültek voltak. Fel-le spintelve közlekedtek, és úgy leizzadtak, mint egy versenyló. Otthon a lányok mindig ügyeltek arra, hogy annyira azért ne hajtsák meg magukat, hogy megjelenjen az első izzadtság csepp. A végeredmény 8-8 lett, három góllal és 3 gólpasszal vettem ki a részem a döntetlenből. Elismerésük jeléül egy "jó munká!" mondatot és hátbaveregetést kaptam 2 fiútól. Apropó, fiú... Volt egy egyén, akiről egész egyszerűen képtelen voltam megállapítani, melyik nem képviselője. Fiús mozgása volt, hosszú haja, de az arca egy nem túl szép lányéra hasonlított. A pontos választ mai napig nem tudom.

Aztán volt egy kis pihenő, miközben a helyi keresztények közül, az egyik helyi fiatal próbált meg Jézusról beszélni. Az értékelhető volt, hogy ki mert állni mindenki elé, de a módot nem igazán találta el, ugyanis átírta a Biblia egyik történetét egy kicsit modernebbre, hátha úgy jobban megértik, de szerintem pont így kuszálta túl a szálakat.

Aztán már nem volt kedvem focizni, se floorballozni, úgyhogy röplabdázni álltam be. Az is jó volt nagyon, mert voltak labdamenetek, elég szépek. Ricsivel külön csapatban voltunk, de ahhoz képest, hogy azt mondta, nem nagyon tud röplabdázni, jól küldte az ívet! Nekem sajnos az első két szervám nem sikerült, át sem ment a labda és így meglettem pecsételve mint röplabdás analfabéta. Utána kellemetlen volt, hogy lányoktól kezdve mindenki beállt elém, amikor az ellenfél szerváját kellett fogadni, nehogy én érjek labdához és elszórjam a pontokat. Aztán a meccs végére sikerült pár sáncot és pontot produkálnom, ami annyit ért legalább, hogy máshogy mehettem le a pályáról.

Nyolckor álltam ki a buszmegállóba, de még fél 9-kor is ugyanabban a pózban kellett várnom a buszra. Ki voltam pirulva, mégis hideg volt az idő és szemerkélt is az eső. Nem akartam nekivágni, ezért nagyon jólesett, hogy észrevett Johanna és a férje és hazahoztak kocsival. Kissé furcsa szituáció volt, hogy Johanna férjéhez angolul beszéltem, ő pedig tört magyarral válaszolgatott. Minden helyes mondatot a felesége egy arcsimogatással honorált, én meg csak Nórira gondoltam, hogy de jó lenne, ha az ő kezei érintenék már így az arcomat.

Ma ugye blogírással ébredtem, utána elmentem a boltba és vettem Lasagne-t, joghurtot, tejet és kenyeret. Délután annyira álmosító volt ez a borús idő, hogy aludtam másfél órát, utána pedig elmentem a konditeremben. Nem éreztem annyira jól magam, mert nem sokat kajáltam előtte és nem volt energiám. Meg egyből 60 kilóval kezdtem el guggolni, ami szinte minden erőmet felemésztette. Most itt ülve is remeg a lábam! :-D

Üdv:Jocó