Az évszázad tűzesete

Sziasztok!

Ott folytatnám a történetet, hogy ugyebár pénteken kirándultunk a Sunmore múzeum területén. Ahogy hazajöttem rögtön megírtam, mert a képek miatt úgyis géphez kellett ülnöm. Utána a szobát kezdtem el rendbekapni, mert már 1-2 napja megérettek az állapotok egy felmosáshoz. Hogy mit lehet egy ekkora szobában pakolni? Annyi fénymásolatot kapunk az iskolában, hogy szerintem a szolnoki papírgyár évente termelt ki ennyit, amikor még működött. Igen, ez egy olyan ország még, ahol a fa utánpótlással nem kell foglalkozni. Ennek ellenére képzeljétek el, hogy az iskolában az egyik irodában magyar csomag fénymásolópapírt láttam. A szobában rend lett, de már este lévén fenének sem volt kedve felmosórongyot ragadni. Egy nappal kénytelen voltam a tisztaságot elhalasztani.

Épp a szomszédaimat mentem.

Estefelé beszélgettem több emberrel is, de csak 11-ig, utána kiléptem, mert egy idő után csak begolyózik a szemem. A másik meg az, hogy az msn eléggé becsapja az embert. Ha csak ésszerűen végiggondolom, mikor fordulna velem élőben olyan, hogy egy este alatt beszélek 3 vagy 4 emberrel... A másik meg amire rá kellett még jönnöm, hogy egyáltalán nem elégíti ki a kommunikáció éhségemet az írogatás. Ebben a blogozásban is azért leszek gyakran túl terjengős, mert úgy hiányozik már valami egy térben és időben folytatott beszélgetés.

"Nem engedhetem, hogy Józsit kár érjen. Harmadik műszakban sem..."

Miután kiléptem a beszélgetésből még megnéztem a két éves TV ostrom soha nem látott felvételeit az MTV archívumában. Talán nem azt a kifejezetten elalvás előttre szánt matiné műsort választottam ki... Mégis azt kell, hogy mondjam, nem csak amiatt nem tudtam elaludni. Sok dolog zavart már belülről, amiket nem írok le ha nem baj, nem akarlak vele untatni Titeket. Az életérzésem azon az estén kicsit Jay-Z 99 Problems című dalának refrénjére hasonlított. Meggyőződésem azonban, hogy néha az embernek a problémái csak azért tűnnek nagyoknak és elgörgethetetlennek, mert a probléma alól szemléljük az eseményeket. De az ember szerintem abból a szempontból csodálatos teremtés, hogy Isten olyan képességet adott neki, hogy szívének szemlélő képességét máshová át tudja helyezni. Ezt úgy értem, hogy például a szívét "elrepíti" térben és akár időben is egy másik helyre, mondjuk egy régebbi emlékre, és elkezdi azt újra átélni. Azonban amikor visszatér újra a saját helyzetébe, már csak azt látja, hogy az a probléma cseppet sem hatalmas, sőt már nincs is alatta. Vannak idők azonban, amikor a probléma akkora, hogy még ilyen módon sem tud az ember felülkerekedni. Lehetetlenség is lenne, hiszen az ember nem egy Münchausen báró, aki saját magát emeli ki a mocsárból. A péntek estém így kicsivel továbbra nyúlt és valamikor kettőkor tudtam rávenni magam, hogy végre lecsukjam a lámpát és megpróbáljak aludni.

Ole Gunnar Helgesen tűzoltóparancsnok a szobámban.

Másfél óra alatt addig el tudtam jutni, hogy viszonylagosan mélyen horpasszak. Akkor azonban (fél 4 körül) éktelen sivításra lettem figyelmes. Mivel mindig 1000 méter mélyen alszok, nehéz megkülönböztetnem alváskor a valóságot az álomtól. Fél perc értetlenkedés után azonban rá kellett, hogy jöjjek nem álmodom, hanem a tűzjelző sikítozik. Ez kellett még nekem arra az estére. Amúgy is úgy gondoltam mindig, hogyha elég mélyen alszok, fölöttem puskát is ropogtathatnak, arra sem ébredek föl. Amint az ágyból kikeltem, hát finoman fogalmazva sem éreztem magam a helyzetem magaslatán. Halvány gőzöm sem volt, hogy mitévő legyek. Értetlenül lestem mindenfelé, hogy milyen értéket kaphatnék fel magamhoz a meneküléshez. Egy zokni esett csak kézbe, de abban a helyzetben az kb. olyan volt, mint amikor a Maszk című filmben Jim Carrey börtönben ül és a kutyájával akarja kimentetni magát, aki a kulcs helyett a sajtot veszi el az őrtől. Így egyszál bokszeralsóban és pizsamafelsőben elkezdtem sprintelni a lépcsőház felé. A szintemen lakik egy egyedülálló hölgy a két kisgyerekével és ők is abban a pillanatban nyitottak ajtót mint én. Láttam rajtuk, hogy ők sem állnak a helyzet magaslatán, a nő mezítláb pizsamában próbálta a gyerekekre rádobni legalább a kabátot. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem kell segítenem rajtuk. A gyerekeknek magyarul (félálomban és vészhelyzetben nemhogy norvég, de még angol tőmondatok sem jutottak az eszembe) kezdtem el megdöbbentő utasításokat adni: Tartsatok ki! , Mindjárt lent leszünk! , Nincs már sok hátra! A lépcsőn lefelé menet, meg kellett döbbenem, hogy mindenki milyen nyugodt. Lányok a kispárnával és takaróval közlekedtek, mások szépen felöltözve. Én meg tövig szétgombolt felsővel - David Hasselhoff-szőrös mellkasommal, boxeralsóban és csipás szemekkel életem menekülését produkálnom. Próbáltam Come on! felkiáltó mondatokkal menekülésük sebességén növelni, de olyan képtelen szituációban kellett, hogy érezzem magam, mintha a Bábel-tornyából menekülnék. A földszintre érkezve még az is megfordult a fejemben, hogy tigrisbunfenccel hagyom el az épületet, de az előttem lévő tömeg miatt ezt ki kellett hagynom a menekülésem koreográfiájából.

"Meg kell mentenem Józsi laptopját!"

Amint kiértem a szabadba, szervezetem libabőr formájában próbálta tudatni velem, hogy jelentős hőmérséklet változást észlel. Az információt nem volt időm feldolgozni, így jobb híján az archívumba tettem, az időközben sok másik feldolgozatlan mellé. Rögtön felfelé kezdtem el kémlelődni, hogy hol csapnak ki a borzalmas lángok és már azon kezdtem el agyalni, hogy egy szál pizsamában, személyazonosság és pénz nélkül hogyan kezdek majd új életet itt Norvégiában. Értékelhető megoldást mellőző eszmefuttatásom közepette megjöttek a tűzlovagok. Próbáltam őket félreérthetlen kézlegyintésekkel sürgetni, de csalódnom kellett, mert a nyolc tűzoltóból csak kettő ragadott fejszét és rontott be a pokoli tűzfészekbe (amit még akkor sem lehetett látni emberi szemmel látni.) Amíg vártam, hogy tűzoltók életüket nem féltve felderítsék a tüzet, addig oda nem illő érzés kerített hatalmába. Alulöltözöttnek kezdtem érezni magam és némileg azt kezdtem el érezni, hogy körülöttem többen is a vészhelyzet ellenére rajtam nevetnek. Zavaromban a hajamat megigazítottam és a pizsamafelsőmet összegomboltam, de úgy éreztem, hogy talán még ez is kevés. A tűzjelző hang azonban egyik pillantról a másikra elhallgatott. Gondoltam is magamban, hogy én sem tudnék ilyen elképesztő zajban tüzet oltani. Megértem a tűzoltókat. A helyzet azonban más volt. Kijöttek a főbejárat elé, mintha sajtótájékoztatót kívánnának tartani. Pár szót mondtak norvégul, bár én nem hallottam tisztán (de van egy olyan érzésem, hogyha hallottam volna is, nem tudtam volna sok mindent felfogni a nyelvi korlátok miatt) csak a végét, hogy jóéjszakát kívánnak. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy ez az egész csak egy próba tűzriadó volt. Nem fért azonban a fejemben, hogy a tűzoltók a szomszédban laknak...Akkor mi a fészkes fenéért kellett lecsúszniuk a csövön, felöltözni tűzálló ruhába, kocsiba pattani és szirénázva 100 métert megtenniük? Megkérdőjelezem, hogy fel tudott-e kettesbe váltani a vezető, amíg ide átjöttek a szomszédba. És végül de nem utolsósorban..Miért kellett a szívbajt rámhozni. Nem illedelmes egy külföldi vendéget éjnek évadján így megzavarni. Most így december végéig kell majd elviselnem, hogy az itt lakók ujjal mutogatnak rám és nevetnek, amiért boxerban, túlfűtött menekülési ösztönnel az életemet mentem. Ez szemétség volt! :-) De legalább felvett volna a tűzoltós egy nagy parókát és adott volna egy pezsgőt, hogy ez a Kész Átverés volt.

Füst és korom egy szál se... Épségben maradt a ház.

Miután felmentem a szobába kötelességemnek éreztem kinevetne magam, hogy hogyan viselkedhettem kívülről nézve. Felhívtam még Ricsit is, hogy az ő ajtaját is beverték-e a tűzoltók a baltával. Illetve megegyeztünk arról, hogy vagy ő vagy én fingottunk akkorát álmunkban, hogy az már a tűzérzékelőnek is sok volt. És egyetértettünk abban, hogy nagy szívás lett volna, ha ilyedtünkben a lépcső helyett az erkélyről való ugrást választjuk. Az ágyamban szinte hallottam, ahogy a tűzoltók halálra nevetik magukat azon, hogy siettettem őket a tűzoltásra.

Tűzoltóság pontos helymeghatározása

A szombat és a vasárnapi napom most teázgatással telik, kedves lánglovag barátaim poénja miatt ugyanis kicsit megfáztam. De szombaton már nem halogattam tovább a felmosást és mint Hamupipőke (térdre ereszkedve), egy ronngyal feltakarítottam a szobám. A komfort érzetem máris az egekbe szökött. A mai nap lehet, hogy megnézek már egy filmet, ja, meg ma van a Chelsea-Manchester United meccs is. Egy kis testmozgás is hiányozik már, de nem érzem most annyira jól magam, hogy konditerembe menjek.

Most le kell álljak, mert túl hosszú lesz így a bejegyzés, majd írok máskor is. :-)

Üdv: Jocó