Apró életjel

Sziasztok!

Amíg Nóri hajat mos és szárít, gondoltam írok egy pár sort. Ami a legfontosabb és előre kívánkozik mindenek előtt az az, hogy még most is rózsaszín ködben élünk. Még most is annyira hihetetlen, hogy este úgy aludhatunk el illetve reggel úgy ébredhetünk fel, hogy egymást látjuk. No és persze a köztes időben együtt kirándulhatunk, beszélgethetünk stb.

Tegnap is olyan nagyszerű napunk volt! Megmásztuk ugyanis a Cukorhegyet, ahol én már voltam egyszer, de az még a nyáron volt. Nekiindultunk a túrának kissé nevetségesen. Nóri úgy bebugyolálva ruhába, hogy körülbelül csak a szeme fehérje látszott ki, sima talpú csizmában, kezében pedig egy nylon szatyorral. A többi túrázó meg profi felszereléssel csak vigyorgott rajtunk. Hogy miért? Mert kézen fogva mentünk még ott is. :-) Lehet, hogy így veszélyesebb volt, de végülis megmásztuk! Pedig sokáig őszintén kételkedtem benne. Amikor Nóri az út negyedénél már azt kérdezte mennyi van már, elkezdtem aggódni és utána már lelkiekben arra készültem, hogy kimondja: Ne menjünk tovább! Végülis szó nélkül feljött és a visszaúton bevallotta, hogy csak azért nyavalygott, mert női kötelességének érezte, hogy valamivel idegesítsen. Szegényt néhányszor majd elrepült mint a Micimackó című mesében Malacka a Viharnapon, ugyanis akkora vihar volt. Ám őszintén szólva, akit igazán félteni kellett az éppen én voltam. Kétszer tanyáltam el, és egyszer léptem ki a cipőmből, ami úgy beleragadt a sárban, mint amikor gumicsizmában disznótrágyán próbálna átgázolni valaki.

A lefelé út csodálatos volt! Egyszerűen csak beszéltünk, beszéltünk és végre olyan jó volt újra átélni, ami az ismerkedésünk elején is lenyűgözött vele kapcsolatban, mégpedig hogy jókat tudunk beszélgetni és megértjük egymás szavait különösebb magyarázkodás nélkül. Oktatástól kezdve a virágokon át egy nagycsomó témát átveséztünk. Végülis volt időnk. Csak ne fáztunk volna annyira. A hazafelé való buszúton aztán úgy elpilledtünk, hogy olyan nehéz volt a buszülésből kiszállnunk, mint légynek lejönni a légypapírról. Vacsira beszereztünk salátát grillezett csirkecombokkal és azt szépen elköltöttük gyertyafény mellett. Utána a mindennapos"Houston hívja az anyabázist"-beszélgetés következett, magyarán beszéltünk az otthoniakkal. Estére gyümölcskehely kíséretében megnéztük a Get Smart című filmet, amin szabályosan könnyesre nevettük magunkat.

Ma reggel majdnem életemet veszítettem szívinfartusban, ugyanis Nóri kicsivel előbb ébredt (07:49) mint én és így ő húzta szét a függönyt, amit egy hatalmas "Jééééééé!"-vel kísért. Úgy ültem fel, mint aki mellett egy TNT robbant fel. Kérdezem Nórit, hogy mi a baj? Erre ő így felel: "Nem fogd elhinni, esik a hó!" Én úgy dőltem vissza a párnába, mint akit főbe lőttek. Furcsa volt ugyanis kiábrándulni abból, hogy én legalább azt hittem, hogy kitört a háború és ehhez képest csak arról volt szó, hogy a csapadék a hideg hatására nem folyadék, hanem szilárd halmazállapotban hullott alá. De ezt is úgy szeretem benne, igaz a szívbajt hozza néha rám. Hogy úgy tud örülni kis semmiségeknek, mint például egy kis virágnak, egy cicának stb.stb. Jó hogy ő egy kicsit különbözőbb szemmel vizsgálja a világot, mint én és így mindig találhatok benne valami érdekességet. Mármint Nóriban és ily módon a világban is.

Hoppsz, kész lett a hajszárítás, úgyhogy mára ennyi lenne ez a bejegyzés. Remélem mindenki rendben van otthon és ott még nem esik a hó, mert az örök igazság is így szól: addig a jó az idő, amíg nem kell begyújtani!

Üdvözlet nektek: Jocó és Nóri