Szerelmünk napjai

Sziasztok!

Újra olyan blogbejegyzés van születőben, aminek a végén, a nevem csak magányosan áll... Órák óta ülök itt némán a szobámban némán, mozdulatlanul és próbálok felocsúdni, hogy ez a kicsivel több, mint egy hét el is röppent. Tele vagyok megannyi emlékkel. Jól írtam, amikor megjött Nóri, mert felejthetetlen volt ez az együtt töltött idő. Az életben vannak olyan napok, amik egész egyszerűen úgy érződnek, mintha tökéletesek lennének. Lehet, hogy semmi különleges nem történik egész nap, de mégis beleivódik az ember szívébe és valahogy ott ragad az emlékezetében. Nos, én annyira szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt az egy hetet (ami egyébként 10 nap volt) ilyen napokkal megtöltve élhettem át.

Most itt az ablakon kifelé bambulva is képes vagyok az összes pillanatot visszatekerni az emlékezetemben, mintha csak egy filmszalagon lenne. Igaz, meglehetősen nehéz is most, mert újra kevesebbnek érzem magam Nóri nélkül. Állapotomra az orvosi diagnózisként talán a poszt-nórikus trauma felelne meg. De hálistennek ez csak rövid állapot. Órák, végső esetben napok kérdése és ezen túl lehet lenni, mert van honnan erőt meríteni. Mégpedig ebből az egy hétből. Talán nincsenek is szavak arra, hogy kifejezzem, mennyire sokat jelentett ez az együtt töltött idő mindkettőnknek.

Képeslapokat adjuk fel a Postán.

Remélem megértitek, hogy a szerzői jogvédelem miatt nem közölném a "mézeshetünk" részleteit. Ezen a pár soron kívül inkább majd a publikusnak mondható képeket tenném közzé, azok talán mégsem annyira személyesek. Húú, hát hol is kezdhetném a mesélést. A találkozástól régebbre már nem nyúlnék vissza, mert elvesznék a részletek tengerében úgy érzem. Szóval... Túl korán érkeztem a reptérre, szinte még másfél óra volt a gép landolásáig. Én azt az időt nem is értem, hogyan bírtam ki. Úgy járkáltam a gépek érkezését jelző monitor illetve a mellete lévő ajtó előtt, mintha azok az férfiak, akiknek az első gyerekekük érkezik és szülőszoba előtt várakoznak. A szívem a torkomban dobogott, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis eleredt az orrom vére. Aki ismer, tudja, hogy ez nálam nem nagy szó önmagában, mert szinte annyira természetes számomra, mintha az orrom folyna. De most elég különleges volt, mivel amiót kint élek Norvégiában, egyszer sem vérzett az orrom. A nyugodtság és a tengeri levegő igen jótékony hatással van erre a problémára. Na visszatérve az eseményekre is... Ott ültem véres arccal, közben fogtam az orromat és olyan igazi nózihangon, de teljes nyugodtsággal megkértem a mellettem ülő, újságot olvasó fiatalembert, hogy esetleg tudna-e egy zsebkendőt nélkülözni. A kérés hallatán rámnézett, majd szegény úgy kétségbeesett, mintha éppen nyílt törést látni. Belátom, kár volt éppen egy tápszeres norvéggal lepaktálnom zsepiügyileg, de végülis megoldódott, igaz nem rajta keresztül. Egy néni jött oda és egy papírzsepit helyezett a térdemre, ami abban a helyzetben annyit ért kb. mint halottnak a csók, ugyanis úgy vérzett, mintha egy artéria pattant volna el. Nekiindultam hátra csapott fejjel, hogy egy mosdóba bemenjek, de szerencsétlenségemre és legnagyobb elképedésemre a férfi WC-ben nem volt kézmosó... Ne kérdezzétek milyen dolog már ez. Én sem értem! Így rövid hezitálás után nem maradt más választásom mint a női toalett, ugyanis a vér már majdnem a nyakamnál csörgedezett annak ellenére, hogy szorítottam. Nem hazudok, fél órát kínlódtam mire el tudtam állítani, de utána örültem is ennek a kis közjátéknak, mert így legalább eltelt jó sok perc. Már csak 20 perc volt Nóri érkezéséig.

Sétálni megyünk egy szép napon.

Akkor elkezdett csörögni a telefon. Apa volt az. Érdeklődött, hogy megkaptam-e a már a kajámat. Nem is Nórit... A kaját. Anya kicsivel korábban hívott, hogy sok sikert kívánjon a hollywoodi egymás nyakába boruláshoz és hogy oldja bennem egy kicsit a feszültséget, amit a várakozás művel velem. Hiába na, csak az anyukám. Néha az az érzésem, mintha még tőlem is jobban ismerne engem. Mivel nem volt valami VIP hely, ahol várakozni kellett az érkező utasokra, odamentem a biztonsági szolgálatosok pultjához és elmondtam a sztorimat, hogy régóta kintvagyok és most érkezik Nóri, ezért nem lehetne-e esetleg, hogy beengedjenek arra a helyre, ahol a szalag van és a poggyászokra várnak az utasok. Megengedték, így bemehettem az egyébként tiltott zónába. Mindenképpen megérte, mert így is annyival többet lehettünk együtt, amíg a csomagot vártuk. Próbáltam fényképezni, ahogy sétáltak befelé a terminálba, de annyira remegett a kezem már akkorra, hogy képtelen voltam tartani a fényképezőt. Húú, az a pillanat, amikor megláttam Nórit kikecmeregni a repülőgépből, leírhatatlan most számomra. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy elment minden erőm. Furcsa, de nem mertem az ablakba kiállni, nem akartam, hogy Nóri lásson könnyes szemekkel. Én azért láttam őt.

Amikor besétált a váróba én csak eléálltam. Tíz méterre voltunk egymástól. Mosolyogtunk egymásra és megindult mindekettőnk szeméből a könny. Apró lépesekkel elindultunk egymás felé, de úgy, hogy csak egymás szemébe néztünk. Egy lépésre volt tőlem. Megálltunk mindketten. Annyit mondott: Szia! és abban a pillanatban nekem ugrott, hogy átkaroljon. Annyira erősen szorítottuk egymást, hogy levegőt is alig kaptunk. Körülbelül három percnek kellett eltelnie, hogy én is válaszolni tudjak az üdvözletére. Amíg egymást öleltük némán teljesen elveszítettük az időérzékünket, és csak arra lettünk figyelmesek, hogy már csak a Nóri bőröndje cirkál a poggyász szalagon, amit éppen az egyik reptéri munkás próbál megszerezni, azt gondolván, hogy az senkié. Már a kezei közül kellett kivennünk. A buszt is szinte loholva tudtuk csak elkapni, épp záródott az ajtó.

Hazaérkezve csak ledőltünk egymás mellé és egymás arcát simogattuk miközben könnybe lábadozó szemekkel elvesztünk egymást tekintetében. Nagyjából két óra múlva jutottunk el oda, hogy kipakoljuk a nagy bőröndöt. Azt a bőröndöt, amiben csak nekem voltak kedvességek összegyűjtve. Szinte mindenki küldött valamit. Olyan volt, mint a tombolasorsolásokkor. "Ez a szál gyulai kolbász XY felajánlása és a szerencsés nyertes Gazsó József." :-D Ennyi boldogság talán még sohasem szabadult fel bennem. De ahogy Anya szokta mondani, olyan állapotban voltam, hogy még egy rágott végű ceruzának is megörültem volna!

A második napon jó sokára ébredtünk fel. Nem is csoda, hiszen Nóri nem keveset volt talpon az előző napon. Azon a reggelen tört ránk a beszélhetnék igazából. Addig csak az érintést, a tekintetet éreztük célravezetőnek kommunikálás szempontjából. Az volt az érdekes, hogy kicsit olyanok voltunk egymásnak mint idegenek. Emlékszem, vacsorázni is alig mertünk egymás előtt, de a szívünk mégis már a találkozás pillanatában eggyé lett. Mindegy, tudtuk, hogy ez csak időszakos, és hamarosan utól érjük a szívünket is. Erre egy megfelelő program volt az aalesundi Atlanti-óceán Múzeum, ami nagyjából a pesti Tropicariumnak a norvég megfelelője annyi különbséggel, hogy a méretek itt nagyobbak és több hal is van.

Ezért a mosolyért már megérte világra jönnöm!

Szombaton hatalmas szélvihar volt, ennek ellenére mi úgy döntöttünk, hogy fittyet hányva az időjárásra elmegyünk sétálni egy jót, mert közben mindig másabb beszélgetni. Hát, nem mondhatni, hogy ilyennek álmodnék meg egy romantikus sétát, mert annyira fújt a szél, hogy még ordítva sem értettük egymást. Ráadásul Nóri még úgy be is csomagolta magát a kapucnijába - vagy ahogy ők hívják Ladányon: tutyi - hogy csak az orrát és a két szemét láttam. Így nagyjából úgy néztünk ki kívülről, mint két siket, akik ordítozva és jelbeszéddel próbálják megértetni magukat a másikkal. Az esténket azután leginkább az jellemezte, hogy mint egy orosz, piros orrú, paraszt házaspár, melegszünk az elektromos "kandalló" előtt.

Vasárnap megtartottuk a sabbathot és csak itthon voltunk, filmet néztünk, ebédet csináltunk, takarítottunk. Estefelé azért éreztük, hogy kell egy kis friss levegő, ezért úgy döntöttünk ismét sétálunk egyet. A beachet céloztuk meg. Fél órát lehettünk kint, de úgy eláztunk és megfagytunk, hogy talán jobb lett volna csak az ablakot kinyitni és úgy szellőzni egy kicsit.

Hétfőn megmásztuk a Cukorhegyet, mint arról korábban írtam is, amikor Nóri hajat mosott és szárított. :-P Így erről nem írnék most többet, ha nem gond. Olvassatok vissza.

Keddre olyan időtöltést eszeltünk ki, ami kissé el van szakadva a természettől és sokkal inkább urbánusabb. Elmentünk a Moába, ami a környéken a legnagyobb bevásárló központ. Igaz, magyar viszonylatban ez elég kicsinek számítana. Kabátot néztünk nekem, igaz nem akartam venni, mert tudtam, hogy itt egy ruhadarab teljesen vákuumosra szippantaná a bankkártyámat. Ja, meg még szaglásztunk is. Nóri számára ez az ige arra utal, hogy bemenni egy parfümériába és addig szagolgatni a különböző termékeket, míg tele nem lesz az orra, mint Micimackónak, amikor mézottó virágot kapott ajándékba Nyuszi házának bejáratába szorulva.

Szerdán eleget téve a szülői kéréseknek, bementünk az iskolába. Meghallgattuk az előadásokat. Nórinak is tetszett az itteni tanítás, meg biztos a hasznára is vált az angolozás így a nyelvvizsgája előtt. Azt mondta, hogy egész sok mindent megértett abból, amit beszéltek, kivéve persze a szaknyelvi kifejezéseket. Az óraátállítás miatt már nem sok időnk maradt az iskola után, hogy elnézzünk bármerre is, így egy nagy bevásárlás után haza is jöttünk a szállásra, hogy az egyik legjobb vacsorát elköltsük, mióta kint vagyok - A másik mindenképpen Anya káposztája.. Grillezett csirke combokat vettünk, salátával és az esti film alatt pedig gyümölcssalátát ettünk. Jó volt élni...

Nóri repülőjegye ma reggel. Szívesen láttam volna mellette az enyémet is...

Mire megírtam ezt a bejegyzést, Nóri már Oslóban van és éppen a müncheni gépre száll fel. Úgy érzem most, hogy ki kell mozdulnom. Kicsit szellőztetnem kellene magamat, így arra kérlek Titeket, hogy legyetek türelemmel, mert a most kihagyott utolsó három napot, majd egy következő bejegyzésben írnám le illetve a képeket is külön tálalnám majd. Most csak néhány ízelítőt szúrnék be, hogy jobban fogyasztható legyen az írásom. Higyjétek el, az a pár nap megérdemel egy külön bejegyzést!

Üdvözlettel: Jocó