Elvileg úgy volt, hogy most egy videóösszeállítást illetve képeket fogok feltenni a szerdai focimeccsről, de úgy döntöttem, hogy azt majd kicsit később. Meg a másik oknak be illik az is, hogy új videószerkesztő programot tettem fel és még nem vettem a fáradtságot, hogy elsajátítsam a kezelését. Röviden itt a bekezdésben az időjárásról... Az előrejelzések hóról szóltak, azonban a norvég Aigner Szilárdék valamit nagyon elnéztek, mert két napja olyan esőzés van, mintha dézsából öntenék. Ettől függetlenül lehet, hogy a hegycsúcsok magassában havazik, csak az baj, hogy az eső miatt alig lehet 100 méterre ellátni, így nem tudom lecsekkolni, hogy Javi Moreno megjött-e újra. Személy szerint én jobban örülnék a hónak, mert abban kevésbé lehet rongyosra ázni. Most fordított időrendben haladnék az eseményekkel. Tehát elsőnek essen szó a mai napomról.
Kilenckor keltem majd gyors pakolászás, fürdés és reggelizés után buszra ültem és elmentem a Moa városrészbe. Nem akartam vásárolgatni, de éreztem, hogy valamerre el kell mennem, hogy egy kicsit kimozduljak itthonról. Eredetileg a szabadba akartam, dehát ilyen esőben a fene sem áztatja el magát csurom vizesre. Egy Sukkertoppenes hegymászás most ínyemre lett volna pedig. A héten pihentettem a konditermet egyrészt fizikai okok miatt, másrészt pedig múlthéten szinte mindennap ott voltam, úgyhogy alaposan meguntam. Nem is értem egyesek, hogy tudnak több hónapon, éven át ugyanabban az időben, ugyanazon a napon eljárni a megszokott konditerembe. Mindegy, ez csak egy kis elmélkedés volt. Nem állt szándékomban izomrostig hatolóan belekötni a gyurmázás fanatikusaiba.
Tegnap este jutottam el oda, hogy megnézzem a Batman legújabb epizódját. Öcsém például arra hajt mindig, hogy a létezhető leggyengébb minőségben, ám a lehető leghamarabb megnézzen egy új filmet. Nekem nem nagyon jön be, ha a laptopon nézve , valaki elgyalogol a főhös előtt, mintha eredetileg lenne benne a filmben, vagy belepattogatottkukoricázik (így lett ige a pattogatott kukoricából) a legfontosabb párbeszédbe valaki. Nos, úgy érzem, megérte várni, mert minőségi filmet láthattam, jó minőségben. Közben jutott eszembe, hogy az előző részét is külföldön láttam a Batmannak. Írországban voltam akkor három hétre, de speciel a Batman Beginst egy Észak-írországi moziban néztem meg. Ez úgy történhetett meg, hogy annyira közel voltunk az országhatárhoz (az ír tengernél volt a szállásunk), mint mondjuk Jászivány apátitól, és a vendéglátók azt mondták, hogy olcsóbban jövünk ki, ha a szomszéd országban mozizunk. Akkoriban történt meg velem az a nonszensz dolog is, hogy a cipőmet egy másik országban felejtettem. :-D Ez úgy történt, hogy átkenuztunk Észak-Írországba, ahol sétálgattunk egy kicsit majd mielőtt vissza ültünk volna a kenuba, én levettem a Salamon nevű cipőmet (ennek a lábbelinek történelme van) a parton. Írországba visszaérkezve vettem észre a parton, hogy nagy komplett lábamról hiányzik a cipő. Vissza kellett motorcsónakozni, de már sötétedett. Nagy meglepetésre a cipő érintetlenül ott volt a parton. Az angol fiúk azt vallották, hogy azért történhetett így, mert akkora a cipő, hogy nem tudta senki megmozdítani.
Húú, jól elkacskaringóztam a Batmantől. A tegnap krónikájához tartozik még az is, hogy elsőnek kajáltam tojást, mióta kint vagyok. Rántottát csináltam, no meg babot. A kettő hogy illik össze, ne kérdezzétek. Éhes voltam. A tojás egyébként teljesen más színű itt. Szinte citromsárga, míg a héja teljesen fehér. A méretük meg... Hát igen, nem Godzilla tojásra hasonlítanak.
Csütörtök este viszont rendes meleg kaját ettem vacsorára. Vegyes saláta, gombás ragu, rizs, friss bagett. Hogy hogyan történhetett meg? Érezhetően sántítana a történet, ha azt mondanám én csináltam. Egy ilyen vacsora körülbelül Magyarország államadóságával felérő összegbe kerülne. :-D Beleértve azt is, hogy nem nagyon tudnám megcsinálni. Neem, a valóság az, hogy meghívást kaptunk az aalesundi Rotarian Clubtól a rendezvényükre. Hogy kik ők? "A Rotary világszerte olyan üzletemberek, szakemberek szervezete, akik hisznek az emberbaráti segítség fontosságában, akik minden szakmában magas etikai normákat állítanak, támogatják világszerte a békére való törekvést és a nemzetek közötti jó viszonyt." Ezt találtam róluk az interneten. Nos, nekem inkább egy idősek szociális klubjára emlékeztettek a maguk 60 év fölötti korukkal.
7 órára volt meghirdetve a megnyitó. Ennek rendje és módja szerint elkészültem időben. 18:30kor már a buszmegállóban ácsorogtam egy rakat román és három igencsak napbarnított, ám annál fehér fogúbb embertársammal. Fél év óta vagyok kint, de a buszmenetrend azóta is egy három ismeretlenes egyenlettel ér fel számomra. Olyan, hogy le van írva mikor indul el a busz a kiinduló állomásról, de se az, hogy ahol én állok, mikorra ér oda, se pedig az, hogy mikorra kellene a végállomásra érnie. Éppen ezért kár is lenne menetrendnek nevezni, legyen inkább csak menetsaccnak. Az egyik román pár perc várakozás után azt mondta: nem jön a busz. Hogy belső hangja szólt, vagy megfejtett valamit: nem tudni. Mindegy, nekiindultunk gyalog a nyálas időben ünneplőben. Ugye a románok érthetően nem az angol nyelven beszéltek egymás között, így nem sikerült mély magyar-román barátságot kialakítani velük. Inkább hátra maradtam. 100 méter megtétele után vettem észre, hogy nem vagyok ott egyedül, mert megláttam három fehér fogsort. Sötétben nem lehetett látni a fekete embereket. Lepaktáltam velük azon nyomban. Megtudtam róluk, hogy három éve vannak már itt, amúgy tanzániaiak. A norvég állam finanszírozza a tanulmányaikat. Rettentően mulatságosan beszélik az angolt, de a humorérzékük sem kopott meg itt Északon. Felhőtlenul diskuráltunk, amíg el nem értünk az iskolához, ugyanis annak a büfé részében volt meghirdetve ez az est.
Az első pár percben hatalmas volt a megilletődöttség. Meg lehetett látni mennyi ország diákjai vannak jelen, ugyanis annyi emberkupac volt. Egy angol királynő kinézetű és korú hölgy jött oda, hogy megkérjen bennünket, üljünk le az asztalokhoz, de ha lehet kavarodjunk össze lehetőleg úgy, hogy olyan asztalhoz üljünk, ahol senkit sem ismerünk. Én, mint lefiatalabb diák ültem, a legidősebbeket magánál tudó asztalhoz. A köszöntő arról szólt, hogy mi is ez a klub, mióta szerveznek ilyet a főiskola diákjainak illetve, hogy mennyire örülnek annak, hogy velünk tölthetik az estéjüket. Mindenki kapott egy kis füzetet, amiben dalszövegek voltak. Azt hittem szuvenír, de aztán egy idős bácsika felállt, odasétált a zongorához, majd felkért mindenkit, hogy énekeljünk együtt. Fura egy módja volt a kedv feloldásának meg kell hagyni. Mindenki csak tágra nyílt pupillákkal nézett a másikra, hogy ezt most komolyan gondolják. Merry Christmas John Lennontól, és még néhány friss slágert énekeltünk el. A mellettem ülő hölgy a létezhető legmagasabb hangon énekelt mindent, de ráadásul hangosan is. A probléma csak az volt, hogy a torok köszörülésén kívül nem sok tiszta hangot produkált. Mondjuk én sem lettem volna különb, de legalább én szerényen csak playbackről énekeltem. Tátika volt az egész, mint annak idején ének órákon. Ha pedig rám figyeltek, akkor megpróbáltam a magánhangzókat minél zöngétlenebbül a külvilágba juttatni.
Utána következett a svéd asztalos jellegű vacsora. A menüt ugyebár már korábban ismertettem. Miután mindenki elfogyasztotta, amit kiszedett, beszélgetni kezdtünk. Én mivel két néni társaságában ültem, nem igazán tudtam férfias témákról beszélgetni. Leginkább magamról, Magyarországról, Nóriról és rólam esett szó, de azért ők is elmondták, hogy milyen volt a fiatalkoruk még Özönvíz előtt, itt Norvégiában.
Utána egy előadás következett, az egyik klubtagtól, aki egyébként Művészettörténet professzor. A beszédének a témája a multikultúrális környezetben való élet volt. Elmondta magáról, hogy Dél-Afrikában született norvég házaspár egyetlen gyermekeként, majd 6 évesen visszaköltöztek Norvégiába. 5 nyelven beszél és kis túlzással az ENSZ tagállamok felében már járt. Több napirendi pontja volt, amiket most hely szűkében nem írnék le, csak a néhány fontosabbat. Beszélt a norvég emberek megítéléséről. Hogy való igaz, hogy a hűvösek, és zárkózottak. Ennek leginkább hű bizonyítéka, ha megnézzük például a buszközlekedést. Amikor felszáll az utas a járműre, se ő, se a sofőr nem üdvözlik egymást. Minimális szintre szorítkoznak kommunikációban. Gyakorlatilag annyi, hogy az utas kiböki a célállomását, míg a sofőr megmondja a fizetendő összeget, majd köszönés nélkül válnak el egymástól. Itt jegyezném meg az én megfigyelésemet, mely annyi, hogy itt nem létezik az a szó, hogy "Tessék!" de még az sem, hogy "Mi van?". Ha nem értenek valamit, akkor szimplán csak annyit mondanak: "Háááá?" Ez otthon oltári nagy illetlenség lenne, de itt hozzá kellett szoknom, mondván ez egy másik kultúra.
Viszont ha megnézzük a norvégok privát életét, ott sokkal kibontakozóbbak. Például itt minden hezitálás nélkül meghívnak egy szimpatikus, ámbár idegen embert első találkozáskor is akár a saját otthonukba. Másfelé a személyes élettébe, az otthonba való invitálás talán utolsó lenne a sorban. Az előadást követően lehetett enni sütit illetve kávézni, teázni. A teájuk és a sütijük is nagyon finom volt. Ja-ja! Neem! Várjatok. Volt felajánlva, hogy aki éhes, az nyugodtan menjen, szedjen újra az ételből. Én ülve maradtam az asztalnál. Nem ettem nagy adagot, de jól laktam. Tudom magamról, hogyha túlenném magam, akkor egyből megtalál az álmosság és akárhol le tudnék feküdni. Ezt vendégségben azért nem illik, így illedelmesen visszautasítottam a felajánlást és mondtam, hogy talán majd később. Ellentétben velem, Kelekótya Mirek, a cseh halszemű gyerek, abban a pillanatban ugrott, majd olyan púpos tányérral érkezett, hogy az útvonalát a pörkölt szaftjának a cseppjei jelezték a padlón. Tudni kell róla, de már biztos láttátok is az előadásos képeken - 20 kiló az egész ember. Úgy telezabálta magát, hogy az már szégyenteljes volt. Majd amikor elkezdték összeszedni a tányérokat - már pihent régóta - és az övét akarták elvenni, úgy odakapott a kezével, mint egy villámcsapás. Már csak morognia kellett volna és egy kiköpött agár kutya lett volna, aki elől a csontot akarják elvenni. Szégyenteljes! Nem tudom melyik háborús filmben volt már, zsidó rabok voltak náci fogságban, aztán az egyik mondta a habzsoló társának, hogy egyél már ember módjára, ne add meg azt az örömöt nekik, hogy lássák: éhezel. Diákok vagyunk, de azért nem kellene így kimutatni, hogy nem éttermi kaján élünk.
A süti/tea/kávé szünet után mindenki énekelhetett a hazájából valamit, vagy szimplán csak történetet mesélhetett. A három tanzániai elénekelte Afrika himnuszát, valamit egy otthoni dalt, aminek a címe Malaika volt. Az afrikai embereknek vérükben van a zene, sokszor tudtam már, de most újra bebizonyosodott. A románok a himnuszukat énekelték el, meg valami Popáról szóló népdalt. Felettünk is erősködtek, de nem éltünk a lehetőséggel. A himnuszunk amúgy is szomorú, de ha mi énekeltük volna, tutira sírva is fakadtak volna. A norvégok is elénekelték a himnuszukat. Az egyik idős bácsi próbált ceremóniamesterként fellépni a maga mögött hagyott 80 év történeteiből szemezgetve. Voltak amin igen jót nevettem. Az egyik tanzániai gyerek is szót kért. Ő azt mondta el, hogy otthon a hazájában mindenki azt hiszi Norvégiáról, hogy ott az emberek, még az utcán is hallal a kezükben járkálnak. Mesélte, hogy amikor pár hete volt még csak kint és a családja felhívta, utasították őt, hogy egyen mást is, mint halat, mert megbetegszik. :-D
Azt hiszem most be kell fejeznem, mert Ricsi szólt, hogy igazítsam meg a haját. Később jelentkezem! Jó hétvégét nektek!
Üdvözlettel: Jocó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése