Evocatio Noris

Sziasztok!

Elérkezettnek látom az időt, hogy a Nóri látogatásának utolsó három napjába betekinthessetek. Már előre figyelmeztetnélek Titeket, hogy nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni azt, amit láttunk. Ezért megpróbálom, hogy inkább a képek legyenek hangsúlyosak ebben a bejegyzésben. Úgy vélem, hogy megérte várni a kirándulgatással, mert így Nóri társaságában sokkal nagyobb élmény volt látni Norvégia szépséges tájait. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyanazt láttuk mindketten és így ezek a jó élmények is közösek.

Örömömet lelem a volán mögött ülve.

Csütörtök reggel elég korán ébredtem, ugyanis jelenésem volt az Avis autókölcsönző cégnél. Kalkulálgattam még Nóri érkezése előtt, és kiderült, hogy legjobban úgy járunk jól, hogyha bérlek egy kocsit. Így láthatunk, spórulhatunk a legtöbbet és így vagyunk a leginkább függetlenek mindentől. Négy autókölcsönző cég van itt Aalesundban, én pedig mindegyiket végigházaltam, hogy a legjobb ajánlatot választhassam ki. Próbáltam őket kicsit megversenyeztetni úgy, hogy mindegyiknél azt mondtam, hogy ez az ár túl magas, a másik cégnél jobbat ajánlottak. A végső választásom tehát az Avisra esett. Csütörtöktől vasárnap reggelig volt kocsink. Visszatérve a csütörtök reggelre. Megkértem Nórit, hogy maradjon otthon, amíg én elhozom a kocsit és készítsen szendvicseket a túrára. Mire visszatértem a kis kocsinkkal - ami egy kis dízel Volkswagen Polo volt - akkorra észleltem, hogy Nóri küldött smst, hogy elvittem a kulcsot így nem tud semmit csinálni. Nagyjából ezt az üzenetet a liftben olvastam el, de mire felértem Nóri már kész volt. Feltalálta magát és kulcs nélkül is megoldotta a dolgát. :-P

A kocsi teteje szolgált a fotográfusunkként.

Reggeliztünk még itthon is. Nóriról tudni kell, hogy a Föld nem hordott a hátán még ekkora májkrém fogyasztót. Van egy olyan érzésem, hogy annyira szereti, hogyha élete végéig csak ezt kéne ennie, ő totálisan elégedett lenne. :-) Mondjuk én meg a vajas pirosaranyos kenyérrel vagyok így. Én annyiban különbözök Anyától, hogy ő még almát is vagdos rá. Reggeli után össze is szedelődzködtünk. Ez azért volt fontos számomra, mert kiderült, hogy egy nagyon létfontosságú dologban nem kellett csalódnom Nóriban. Nem kell rá sokat várni, hogyha haladni akarok. :-) Szinte egyszerre készültünk el mindennel. Amíg én a GPS-t próbáltam beállítani, Nóri rögtön otthonossá is tette a kocsi belsejét. Van egy ilyen tulajdonsága - amit nem tudom, hogy általános-e a nőknél - hogy mindennek helyet akar találni. Mire felnéztem már a szemüveg toknak, telfonnak, teás üvegnek, mindennek megvolt a maga helye.

A mi kis szekerünk.

Később még látni fogjátok, hogy ennek a GPS beállításnak még különös fontossága volt. Talán nem kellett volna a figyelmemet megszakítani. A lényeg, hogy útnak indultunk. Furcsa volt újra vezetni. Olyan rég nem ültem volán mögött, jól esett már. Az viszont kevésbé, hogy már az első 30 km alatt olyan görcs volt a lábamba a rengeteg sebességkorlátozás miatt. 30-50-70, ilyen táblák váltogatták egymást igencsak sűrűn. A legnagyobb sebesség 80, amit ebben az országban ki lehet hajtani a kocsikból. Leszámítva az autópályákat, amik a földrajzi adottságok miatt errefelé nincsenek is egyáltalán. Ha már kicsit megfeledkeztem volna a gázpedálon tartott jobblábamról, akkor meg Zsuzsi (merthogy ez a neve a Gonda család GPS készülékének) szólt, hogy "Túl gyorsan mész!" Egyébként Nóriban is van egy tudatalatti GPS üzemmód, mert ő is hajlamos navigáló üzemmódba kapcsolni.

Ilyen nagyszerű melegítőben legyőzhetetlennek érzem magam.

Van a fényképezőmben egy olyan üzemmód, hogy "üvegen keresztül". Miután Nóri ezt felfedezte, minden kilóméterben készült vagy 20 fénykép. Megálltunk volna amúgy is néhány helyen fényképezkedni - amúgy ez igen nehéz feladat, mert az utak nagyon szűkek és ritkán vannak csak megállóhelyek - de így biztosítva volt, hogy meg lesz örökítve az egész kirándulásunk. Az út alatt Nóri szókészlete jelentősen redukálódott nagyjából a következőkre -"Óóó, de széééép!" "Aszta, azt nézd Jocó" "Látod azt ott?" "Húú, ott, ott, ott!!" :-) Ami pedig engem illet. Olyan mosollyal vezettem az arcomon, hogy azt egy egy nagyobb orvosi stáb sem tudta volna leplasztikázni.

A tarnamérai kilátás, Nórival.

Ja, hogy még nem említettem az úticélunk... Bocs! Szóval a Geiranger Fjordhoz akartunk menni. "Akartunk menni" - ebből talán kiderül mennyire sikerült. Nem tudom a mai napig, hogy mit ronthattam el, amikor a navigációt beállítottam. A lényeg az, hogy Andalsnesben kötöttünk ki. Tudnotok kell róla, hogy az egy város illetve, hogy tökre nem arrafelé van, mint a Geiranger. Na de várjátok! Mivel még egyikőnk sem volt a Geirangerfjordnál, így egyikünk sem tudta, hogy mire is kéne számítani és mivel fjorból van egy rakat itt Norvégiában, az Andalsneshez vezető úton körülbelül 10-szer felordítuttunk, hogy "De szééép! Ez már biztos a Geiranger fjord." Furcsa jelenet volt, amikor egy hót egyenes úton hajtottam be Andalsnes városában és Zsuzsi azt mondta, hogy "hajtsd tovább háromszáz métert és megérkezel a célállomáshoz". Nos ez azért volt érdekes, mert akkor még a város külkerületében jártunk és mindegyik irányban csak gyárak és raktárak voltak. A mi "Geirangerfjordunk" egy Shell benzinkút volt. Elsőnek csak morgolódtam - ilyenkor Nóri általában csöndbe figyel és szerintem nevet magában. Utána persze már ketten nevettünk az egészen. Visszajátszottuk, ahogy minden egyes vízfelületet Geirangerfjordnak titulálunk. Mulatságos volt.

Kukucs

Tartottunk egy rövid pisi szünetet a "Geiranger" Shell kútnál. Most gondolkozok rajta, hogy nem azért vezetett-e oda bennünket Zsuzsi, mert végig tudta, hogy fene módon kell pisilnem. Ha igen, akkor azt kell mondjam, elképesztő hova fejlődik a technika. Átállítottam a GPS-t, akkor már nagyobb figyelemmel és megindultunk újra a Geiranger fjord felé. Reméltük, hogy végre már tényleg oda. A leggyorsabb utat jelöltem be, lévén, hogy már volt vagy 1 óra és tudtam, hogy a Nap irtó gyors ütemben halad lefelé, úgyhogy nincs sok időnk. Egy hegyi utat dobott ki, mint a leggyorsabb útvonal. A gond csak az volt ezzel (is). Hogy a korábban leesett hó és lefagyott jég miatt le volt zárva az út. De ezzel is csak akkor szembesültünk, amikor már a hegy felénél jártunk. Azt a helyet úgy hívták, hogy Trollstigen, ami szintén egy nagyon híres turista látványosság. Legalább azt is láttuk.

Akkor ott a hegyen aznap már harmadjára is átprogramoztam Zsuzsit, de akkor már a jó utat mondta, csak az nagy kerülő is egyben. Mindegy, neki indultunk. Végre Nóri letette a fényképezőt, mivel azon az úton haladtunk visszafelé, ahol jöttünk, így aztán tudtunk beszélgetni is. Számomra az már közel egy tökéletes nap, ha tudok úgy beszélgetni Nórival, hogy nem csak felüleletesen, hanem úgy igazán mélyen. Olyan jó érzés elmerülni vele különböző témákban. Észre sem vettük így, hogy megtettük a Zsuzsi által előírt utat. Holott beletelhetett vagy 2 órába is. Rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk már el a Geirangerhez, mert túl késő van és nem lenne elég időnk szétnézni. Helyette Valldalt tűztük ki célul, ami egy kis, nyugodt városka. Ott megálltunk. Beültünk pihenő gyanánt egy vendéglátó helyre, ahol forró csokit, Nóri pedig capuccinot ittunk. Ezt követően sétálgattunk a parton, közben pedig fényképeztük egymást.

Miatta már megérte, hogy egykoron Ádám elszunnyadt majd oldalborda nélkül ébredt.

Ekkor jött egy ötlet, hogy menjünk még el a Juvet Hotelhez - amiről a marketing dolgozatomat írom - hogy egyrészt én is ihletet kapjak, másrészt pedig Nóri is lássa, hogy mi az, amit mindig emlegetek. Remekül jött ki az egész, mert épp lement a Nap, mire megnéztük azt is. Hazatérve mindketten egyet értettünk, hogy talán nem is akkora baj, hogy így alakult a napunk. Lehet, hogy Zsuzsi csak meg akarta mutatni Norvégiát kicsit jobban, mint én terveztem volna. Este még felmentünk Ricsihez vendégségbe és egy kis beszélgetés után megnéztük a You, and Me and Dupree című filmet egy kis, könnyed esti kikapcsolódás gyanánt.

Másnapra nem húztuk fel az ébresztőt, mert igencsak fáradtak voltunk a hosszú kirándulás után, így jobbnak láttuk, ha csak akkor kelünk újra útnak, ha már újra feltődtünk energiával. Ez 11-re sikerült. Reménykedtünk, hogy végre sikerül már eljutni a Geirangerhez. Az úton érezhető volt, hogy ez az utolsó teljes napunk együtt. Csak fogtuk egymás kezét és néha hosszú percekre csönd maradt. Egyszer meg kellett áll egy rövid szünetre, mert nem bírtuk tovább az utat, de végülis jó kedvünk kerekedett. Nagyjából 20 percet kellett várakozni a kompra, ami átvitt bennünket arra a helyre, ahol végre elérhetjük a Geirangert. Egyszerűen hibátlan volt az időjárás. Sütött a nap, kellemes volt a hőmérséklet is, mégis mindent beborított a fehér hó. Nóri rögtön kapta is elő a fényképezőt és nagyipari mennyiségben kezdte gyártani a vizuális emlékanyagot. Az utolsó három napon egyébként több, mint 1200 fényképet készítettünk, igaz, a rosszakat törültük, de így is megmaradt vagy 700, biztos.

A norvég prérin.

Nem hiába került be a Geirangerfjord a UNESCO világörökség része közé. Igaz, nagyon meglátszott, hogy már letelt itt a turista szezon. Majdnem úgy éreztem a fjordcenter utcáin magam mint Charles Bronson a vasútállomáson. Csak nálam nem volt harmónika... Bár ez a csend nekem jobban bejön, mint amikor a sok megőrült turista egymást tapossa. Olyan ereje volt a helynek, hogy Nórival majdhogynem suttogva beszéltünk. Arról elmélkedtünk, hogy Istennek mekkorának kell lennie, hogy ilyen masszív felszínformálást véghez tudjon vinni, és mi milyen kicsiknek érezzük magunkat itt.

Ismételten kihasználtuk az egész napot. Már jócskán sötétben értünk haza. Még utoljára bementünk a Sparba, a búcsú vacsorára Grandiosa pizzát akartunk enni. Amíg otthon a pizza a sütőben melegedett, Nórinak csomagoltunk össze. Az ő cucca elfért a kézi poggyászban, a nagyba viszont csak az enyémet pakoltuk bele. Haza akartam küldeni azokat a ruháimat, amikre már nem lesz szükségem idekint. Főként ingek, kapusmez, kapusgatya, cipő stb. Furcsa volt a vacsorát elkölteni Nórival. Az cikált a fejemben, hogy milyen furcsa. Pár napja érkezett, ugyanezt ettük, akkor is amikor megjött, de most mennyire másként ülünk egymással szemben. Pár napja még modoroskodtunk, szinte szégyellősek voltunk egymás előtt, annyira elszoktunk egymástól, most meg hiába ül tőlem egy méterre, olyannyira egynek érzem magam vele, mintha a részem lenne.

Ülés fűtés máris széles mosolyt csalt az arcra. c:

Egész este alatt, ha három órát aludtunk, már sokat mondok. A gond csak az volt, hogy ahhoz túl fáradtak voltunk, hogy beszélgessünk. Csak szorítottuk egymást és úgy összeaszalódtunk, mint két mazsola. Fél 5kor csörgött az ébresztő. Én viszonylag gyorsan kipattantam az ágyból, mert Nórinak akartam reggelit csinálni, amíg ő, az általam örökké elhagyott, tükrös napirendi pontot elvégzi. Ő csak annyit kérdezett az ébresztő hallatán: "Nem lehetne lenyomni? Kint maradnék itt veled! Egyszerűen csak lekésném a gépet." Kevésnek éreztem magam, hogy válaszoljak. Nem akartam nem-et mondani, mert az annyira kiábrándító lett volna, de igent sem, mert az hazugság lett volna. Megleptem egy kis májkrémes kenyérrel és frissen facsart narancslével reggelire. :-P

Ötkor indultunk el a reptérre. Volt egy kis malőr, mert rossz alagútba mentem be, így az óceán partján kötöttünk ki. Kicsit ott megijedtem, hogy ezt eltoltam, de hálistennek hamar korrigálni tudtam, így fél hatra már a reptéren voltunk és újabb 15 perc múlva már be is volt csekkolva Nóri táskája. Negyed hétig ültünk együtt a váróban. Szavak nélkül csak öleltük egymást és úgy szorítottuk egymás kezét, mint Sylvester Stallone az ellenfeleiét a Túl a csúcson című filmben. Nyugtattuk egymást, hogy hamarosan újra láthatjuk egymást és többé már nem kerülünk remélhetőleg ilyen sok időre egymástól távol. Megígértem neki, hogy ez lesz az utolsó hosszabb Isten veled, ha rajtam múlik. Kimondtunk egymásra minden áldást, ami abban a pillanatban a szánkra jött és negyed hétkor búcsút vettünk. A biztonsági szolgálatban az egyik nő elkezdett könnyezni rajtunk. Rossz oldalon dolgozik sajnos. A reptér érkezési oldalán biztos máshogy érezné magát. Én is azt várom már, hogy ezek után a reptér túloldalán tartózkodhassak. Erről mindig eszembe jut egy film, amiben elhangzott egy számomra nagyon tetszetős monológ, amely így szól.

"Mikor a világ elszomorít, mindig a Heatrow repülőtér érkezési oldalára gondolok. Általános vélemény, hogy a gyűlölet és kapzsiság világában élünk, de én nem így látom. Úgy tűnik, mindent áthat a szeretet. Gyakran nem olyan méltóságteljes vagy szenzációs, de mindig jelen van. Apák és fiúk, anyák és lányaik, férjek és feleségek, barátok, barátnők, régi haverok. Mikor a gépek az ikertornyoknak ütköztek, a fedélzetről egyetlen gyűlölködő telefonhívás sem érkezett, mindegyik üzenet a szeretetről szólt. Gyanítom, ha keressük, rájöhetünk, hogy a szeretet igazából mindenütt jelen van." (Love Actually film előszava)

Aznap kissé kellemetlen lett volna a szobában ücsörögni, így kihasználva, hogy még nálam van a kocsi, elmentünk a srácokkal kirándulni. A Giske szigeten néztük meg a világítótornyot. A szél olyan erős volt, hogy úgy éreztem, talán még én is tudnék repülni, ha felugranék. Nem mertem megtenni. Hazafelé Sebastian, a német fiú megkért, hogy vigyem már ki a reptérre, mert ott akar kolbászt enni. Na mondom, gyönyörű. Otthon is így csináljuk, mi is. "Olyan éhes vagyok, úgy elmennék valami jó helyre kajálni. Gyerünk ki a Ferihegyre és együnk egy jót." Biztos is. :-) Sajnos nagyon nem esett jól oda visszamenni, ahol pár órája még búcsúzkodni kellett azzal, akit olyannyira szeretek, de ha egyszer kolbászt kell enni, akkor kolbászt kell enni. Megértem. Én nem ettem. Undorító wurstok nem igazán vonzanak. Inkább valami otthoni disznóvágás maradvány esne már jól. Majd ha hazamegyek.

Viszonylag boldognak tűnök. Tán nem? Hát, de!

No, egész terjengős bejegyzés kerekedett ebből a három napból. Csak abban tudok reménykedni, hogy a diplomamunkámat is ilyen könnyen és jókedvvel fogom majd írni, mint a mai bejegyzést. A képekkel még húzlak Titeket egy kicsit. Most ha egyből feltennék belőlük akkor felborulna az egyensúlya a bejegyzések gyakoriságának. Legyetek jók otthon!

Üdvözlettel: Jocó