Megmenekült az Aalesund

Sziasztok!

Azt hiszem, hogy mostmár mindenki elhiszi a képek láttán, hogy tényleg Norvégiában vagyok. Remélem tetszettek a képek mindenkinek és örömötöket leltétek a nézegetésükben. Persze ez a több százból csak néhány volt, dehát a blognak nem is a képtárolás a célja. Most azonban nehéz helyzetben leszek azt hiszem. Mégpedig azzal, hogy hogyan fogom illusztrálni a maradál 38 napon a blogbejegyzéseket? :-) Jó kérdés... A helyzet ugyanis az, hogy hihetetlen kurták már a nappalok. Gyakorlatilag sötétben megyek a suliba és jövök is haza. Megelőzendő, még mielőtt valaki is lestréberezne: a Nap megközelítőleg fél 10-re jön fel és fél 5-re újra hót sötét van. Ebből kiderül, hogy amíg fényképezni lehetne, mi az iskolában csücsülünk.

Bezzeg az otthoni köménymagosak még a füstgránátot is letüdőzik és azt mondják: "Kusza-kusza"

Megkérdeztük a norvég tanárt, hogy ezt hogyan lehet kibírni, aztán elkezdett nevetni, mondván, hogy "Kis butucskák, ez még nem a tél..." Elmondta, hogy lesz olyan december 22-e, a téli napforduló, előtt, hogy a Nap elő sem bújik, legalábbis a hegyek miatt mi itt nem fogjuk látni. És világos csak 10-től délután 3-ig lesz. Mit világos, félhomály! Lassan kezdem kapisgálni, hogy miért a skandináv országban a legtöbb metal együttes. Mindent egybevetve mégis azt kell, hogy mondjam, hogy nem elviselhetetlen. Az sötétségnek is van egy különleges szépsége itt. Például, ha megadatik, hogy nem borítják felhők az égboltot, akkor olyan, mintha a szobám egy űrsikló lenne az űrben. Annyira tisztán lehet olyankor látni a csillagokat. Természetesen azért ezt is jobb lenne társasaságban megélni. Itt jön képbe a hátulütője a sötétségnek. Mégpedig, hogy eléggé beszorulunk a szobánkba és így magány és honvágyból szinte ipari mennyiség jut egy négyzetméterre. Olyan sok, hogy néha elég szépen meg tud nyomni.

Viking-sávos lobogó

Most nem nyitnék újra fejezetet a tanulásnak, csak annyit szeretnék elmondani, hogy ennek a sűrű tanulásnak és szobába szorultságnak az egyvelege jelentősen felértékeli a hétvégi kikapcsolódás fontosságát. Szombat esténként általában pókerezünk. Hú, ez lehet kicsit nagyképű volt! Én ugyanis sohasem kértem még lapot, mert félek, hogy elveszíteném a zsetonokat. Nem vagyok egy hazárdőr típus. Ami nekem való lenne kikapcsolódásnak, az valami Gazdálkodj okosan többnyelvű változata, hogy beszálhassanak a többi nemzetből való lakótársak. No szóval, hétvégén is póker lett volna meghirdetve a társalgóban (Ricsi szobájában) de a kedvtelenség és a kellő mennyiségű beszédtéma miatt ez elmaradt. Na jó, gondolom mondjátok magatokban, hogy valamit eltitkolok. Tényleg. :-) Néha elő szokott kerülni olyan üveg, amiről annyit lehet tudni, hogy nem a cimkén olvasható termék van benne. Ricsi szülei 6 liter pálinkát hoztak ki, aminek az oka az, hogy itt csak speciális boltban lehet vásárolni alkoholt (sört leszámítva, mert az az ABC-ben is van) és az árak már olyan magasak, hogy ki sem tudjuk olvasni, olyan sok számjegyből állnak össze. Azért csak 6 litert hoztak, mert 2 litert elloptak tőlük a reptéren. Ami engem illet, én is rendeltem Apától egy liter jászszentandrási párlatot. Ez volt az én ajándékom Ricsinek és Balázsnak! Ez volt az a rejtélyes Sprite-os üveg buborékok nélkül, melyről a Csilla blogbejegyzésében olvashattatok.

Ez a long islandi srác szerezte a csapat összes gólját. Fejjel...

Rólam tudni lehet, hogy sohasem voltam igazából egyik alkoholos italnak sem a reklámarca. De már az is kiderült, hogy a jövőben sem leszek. Amikor még nem állt ennyi szeszes ital rendelkezésre itt, vettünk csoportostul vodkát. Na, akkor meglehetősen - hogy is mondjam - csúnyává lettem, ugyanis nem nagyon tudtam a korlátokat révén, hogy első ivó voltam. A többiek meg csak ugyanannyit kitöltöttek nekem, mint jómaguknak és nem mondták, hogy ez egyszer majd ütni fog. Azt követően megfogadtam, hogy nem fogok másra hallgatni. Most szombaton már csak kóstolóként üzemeltem és sikerült megőriznem a Józsefságomat. Ricsi hozománya eper és barack pálinka volt, míg az enyémről azt vallják, hogy vegyes. Mindegyiket megkósoltam, hogy összehasonlítsam. A legerősebb a jászszentandrási, a leghatékonyabb az Obama-pálesz (barack), a legfinomabb viszont kétségkívül az eper. Nem is érezhető rajta alkohol, hanem elfogyasztása után is olyan íz marad az ember szájában, mintha egy epres Vita-CD-t szopogatott volna el. Ja! És pálinka után nem volt fejfájás tapasztalható.

Meccsjelenet

Azt hiszem, hogyha otthon fel lesz kínálva a lehetőség, hogy fogyasszak, megmaradok az örökös pozíciómnál, mely nem más mint a sofőrség. Emlékszem, egyszer elmentünk a Dumaszínházba Apával és a barátaimmal. A pusztítás zseniális volt, de utána a többiek még éreztek egy kis igényt további szórakozásra, ígyhát elmentünk a Buddha Beach nevű szórakozóhelyre. Én zéró toleránciát már akkoris figyelembe tartva, csak őszibarack levet fogyasztottam, de sohasem bántam meg, mert annyit nevettem rajtuk (tequiláztak), hogy úgy vélem még a Dumaszínháznál is jobb poénok keletkeztek. Tomi azóta is felemlegeti az egyik volt tanárom hozzám intézett kérdését, mely így szól: "Háát, se nem iszol, se nem b*sz*ol, csak tanulsz Gaaaa-zsó?" :-D Szóval ez a néhány alkalom volt az eddigi kintlétemnek a "sötét oldala", olyan értelmben, hogy másként cselekedtem, mint otthon tettem volna.

Na, erről az undorító szokásról beszéltem, melynek neve: snüssz. Látjátok a felső ajka alatt?

Tegnap egy kis sportot iktattunk be a szürke hétköznapok kiszínezése gyanánt. Vissza tudtok még emlékezni amikor az Aalesund-Fredrikstad meccsen voltam kint Ricsivel valamikor még szeptemberben? Akkor konklúzióként azt írtam, hogy ennyi elég volt a norvég fociból, és többet nem fogok pénzt költeni jegyre. Tegnap mégis úgy döntöttünk, hogy megszegjük a magunknak tett ígéretünket. Az Aalesund csapata a Sondal csapatát fogadta. Ez egy helyosztó mérkőzés volt, ami arról döntött, hogy melyik csapat lehet jövőre is a Tippeligaen (itteni NB I) résztvevője. A jegyek 100 koronába kerültek, az igazi élmény felbecsülhető volt. Sajnos át kell gázoljak minden norvég futballkedvelő érzelmivilágán azzal, hogy kimondom: mércén aluli a színvonal. A 3-1-es végeredmény (így tehát meghosszabbította az első osztályban a létjogosultságát az Aalesund) ellenére néha már az volt az érzésem, hogy a játékosok is unják a meccset. Unatkoztak a pályán a fiúk. Két dolog volt, ami zseniális volt. Az egyik a Lasse Olsen-féle bedobás. Ez a csávó csatárt játszik, de ha bedobásra kerül a sor, akkor rohan is, hogy elvégezhesse. De nem akárhogyan teszi! Szaltóból dobja be a labdát, de olyan messzire, mint körülbelül én rúgni tudok.

Lasse Olson őrült bedobása!

A másik amit nagyon élveztünk Ricsivel az az volt, hogy senki nem értett bennünket és így a szurkolói rigmusokra bármit rá tudtunk énekelni az anyanyelvünkön! Elég hangzatos kis nóták születtek, mondhatom. :-) Amúgy ezek a szurkolók egy szempontból nagyon irigylésre mentalitással élnek! Ők ugyanis nem számít, hogy éppen az az ellenfél, vagy bíró, de ha jót csinál akkor megtapsolják. A mérkőzés bírája a nemzetközi elismerésnek örvendő Terje Hauge (Tomi szerint ejtsd: Hjádzs) volt. A lefújás után fényképezkedtünk egy kicsit, aztán felmentünk a VIP-szektorba, ahol megvendégelték az egész bajnokság alatt a csapat mellett kitartó szurkolókat. Nos, hogy minket hogy nem szúrtak ki, máig nem értem. :-) <<-- Tehát tegnap óta. Én a Manchester United sálammal biztos nem voltam feltűnő a sárga-kékben pompázó (félreértés elkerülése végett: ez a szó nem a vidéki dialektusban értendő pumpálásra utal) fanatikusok között.

Terje Hauge: Neki nem kívánták a szurkolók, hogy áramot vezessen ne meccset!

Ma este diákest lesz a fősuliban, úgyhogy lassan készülődnöm kell. Ha nem gond, most itt ráhagyom a blogírást. Viszont ígérem hogy hamarosan jelentkezem a friss, illetve a most idő hiányában megosztatlan emlékekkel, képekkel, videókkal!

Üdvözlettel: Jocó