Megjöttem Norvégia!

Sziasztok!

Tegnap ott hagytam abba, hogy a Boarding Gate előtt ülök a Ferihegy 2a-ban...Nos, a felszállásról nem tudok sok érdekeset elmondani, legfeljebb annyit, hogy alig vártam, hogy Nóri leveléhez legyen lelkierőm, mert amúgy már nagyon kíváncsi voltam. Kivettem a színes papírokat, melyen ott ékeskedtek az én Nórim gyöngybetűi. A szívem rögtön hevesen kezdett verni - vajon a tankönyvek betűtípusai miért nem okoznak ilyen érzést? Megosztani természetesen nem fogom veletek a tartalmát, de annyit elmondhatok, hogy jobban megérintett, mint mondjuk egy kötelező tűdőszűrésről való értesítő. Utána betettem a fülembe a zenelejátszóm, mert még mindig feszültnek éreztem magam, gondoltam ellazulok. A különös véletlen folytán az elsőnek megszólaló dal Lenny Kravitztől az I'll be waiting volt, ami végleg megtörte bennem az ellenállást. Elkezdtek Ausztriára potyogni krokodilkönnyeim... Magamhoz szorítottam Nóri levelét, miközben a Boeing ablakán keresztül Isten kezemunkáját csodáltam. Ekkor már hagytam, hogy a cseppek formájában megjelenő sóoldat szabadon, kedve szerint távozzon az arcom domborulatait követve.

Ma helyi idő szerint - ami egyébként Magyarországon is ugyanaz - megérkeztem a városba, ahol kultúrálódni, okosodni és vélhetően szőrösödni fogom az elkövetkezendő hetekben, hónapokban. Hát nem volt egyszerű utazás az is biztos, egyrészt a korábban ismertetett dőreségem miatt, másrészt mert most is akadt egy kis zűr. A csomagom ugyanis elakadt útközben, vélhetően Amszterdamban. A furcsa csak az, hogy még otthon mondtam is Nórinak, hogy aggódok a csomag miatt, mert Amszterdamban 50 perc alatt áttenni a csomagom szép feladat lesz. Sajnos nem sikerült a bravúr, az egyébként roppant kedves néger reptéri munkásbarátaimnak.

22:20-kor érkeztem meg az oslói Schiphol reptérre. Ám a táskákat szállító szalagtól csak 23:45kor jöttem el, addig reménykedtem, hogy egyszer csak megjelenik a Gazsó József címkéjű táska. Nem jött, dehát nem is értem mit vártam, mert azon a szalagon már akkor vagy a negyedik frissiben leszállt repülégépről kipakololt poggyászok tették meg unalmas kör-körös útjukat. Miután csalódottságomnak is hangot adtam egy hangos "Picsába!" - nyelvtanilag hiányos felkiáltó mondattal elindultam, hogy felkeressem a KLM ügyfélpultját. Akkor már szép kis sor alakult ki, szerencsétlenségemre mindegyik előttem álló ügyfél az anyanyelvén próbálta tudatni az amúgy norvégul és angolul értő ügyintéző hölggyel, hogy eltűnt a csomagja. Az egész az Activity showra hasonlított csak Szulák Andrea nélkül. Közben én a járókelők számára egy cölöpként álltam a soromban, ám magamban indulatos mondatfoszlányokat fogalmaztam meg, amit olykor a szám vastagságának változtatásával a figyelmesek észre is vehettek.

Kitöltöttünk a hölggyel minden szükséges iratot, nagy meglepődésemre az angolom is viszonylag jó volt, keveset makogtam, ám azért az ööö-zés továbbra is helyet követelt az alaposan átgondolt szavaim között. Igaz, ez még ha magyarul beszélek, akkor is visszatérő jelenség...

Ami ezek után következett, arról a Tom Hanks által fémjelzett Terminál című film jut eszembe. A következő gépem ugyanis, ami az SAS légitársaság Oslo-Aalesund belföldi járatat jelenti csak másnap, azaz ma reggel 9:20-kor indult. A reptér tervezői sajnos nem gondoltak eleget az olyan magamhoz hasonló emberekre, akik takarékossági megfontolásból nem szándékoznak a fél vagyonukat rákölteni egy hotelban töltött éjszakáért. A fellelhető ülőalkalmatosságok és a leülni/feküdni szándékozó emberek aránya sajnos nem volt azonos, az emberek kárára. Túl ideges és - furcsa amit írok, tudom - fáradt voltam ahhoz, hogy el tudjak aludni. Járkáltam fel-s-alá, minden tájékoztatót elolvastam, legalábbis nézegettem a betűket. Végülis sűrű megszakításokkal ugyan, de tudtam valamennyit aludni, ahhoz eleget, hogy erőt vegyek még eljutni az aalesundi kollégiumig.

Mikor megkezdtük az ereszkedést az aalesundi leszálláshoz, és áttörtük a felhőket, olyan csodálatos látvány tárult a szemem elé, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Hó, fjordok, gleccserek, szigetek. Olyan látvány fogadott, ami még a legkeményvonalasabb materialistát is kiforgatná az alapjaiból.

Elbuszoztam a főiskolához (vonaljegy=2400...). Apropó: buszozás...Két dolog tűnt fel nekem ezzel kapcsolatban, egyrész az alagutak. Volt hogy legalább 4-5 percig jöttünk az alagútban és véletlenül sem egyenesen, fel-le jobbra-balra..Mindenfelé kacskaringózott. A másik pedig, hogy itt még a buszon is használnak biztonsági övet az emberek. Számomra ez elég nevetségesnek tűnt. "Fososak" - ez ugrott be róluk így először, amint láttam, hogy olyan gyorsasággal kötik be magukat, mint amikor nálunk traffipaxot látunk.

Kellemes fogadtatásban részesültem a Főiskolában. Nagyon szép az épület, fiatalos, bár nekem kissé ikeás. Amíg a nemzetközi ügyekkel foglalkozó személyre vártam, leült velem szemben egy telapó kinézetű úriember, mint később a beszélgetésből kiderült, ő lesz az egyik tantárgyból a professzorom. Nagyon kedves volt, remélem ez a személyemnek is szólt, mert azt mondta, hogy nagyon örül annak, hogy ittvagyok és, hogy megismert. Vagy csak ennyire udvarias lenne? Megismerkedtem az itteni Diákönkormányzat elnöknőjével, Nishani Krisnarajah-val, akiről mint a neve alapján is kiderül, nem valószínű, hogy echte norvég.

Aztán átkocsikáztunk a kollégiumhoz, ami egy 11-emeletes épület az egyik dombtetőn. Gyalog, első saccolásra 20 percre lehet a sulitól. Amint kiszálltam a kocsiból, furcsa volt, hogy újra olyan magyaros arcvonást látok. Nem is tévedtem. Tényleg magyar volt a srác, mert ő is kiszúrt engem, angolul kérdezte, hogy magyar vagyok-e..Pedig akkor még egy szót sem váltottunk, hogy kiderülhetett volna az akcentusból. "Bazdmeg, jó, hogy itt vagy" - szólt a kedves Welcome Speech. Kétlem ugyan, hogy Magyarországon így megörültünk volna egymásnak, mindenesetre számomra újra bebizonyosodott, hogy jó érzés külföldön magyarral találkozni. Mint kiderült, ketten is vannak itt kint, rajtam kívül magyarok. A BGF-re járnak. Az egyikük váci, a másik pedig jól kapaszkodjatok meg: hevesi. Erre mondják, hogy kicsi a világ. Feljöttem utána a szobámba, amiben semmi extra sincs, diákszállásnak megteszi. Rögtön cuppantam is rá a világhálóra, hogy szóljak Nórimnak, hogy megérkeztem. Nagyon megörült, hogy végre tud már rólam, Anyával is sikerült beszélgetni, aki kipróbálta a legújabb kínzóeszközét, melynek működése elve az, hogy amikor nem vagyok otthon és a státuszom: éhes, akkor elkezdi az otthon fellelhető kajákat sorolni. Én meg folyaszthatom itt a nyálam. Rossz volt, mert a repteresek azt ígérték, hogy délutánra kiszállítják a csomagom, ha meglesz, így nem tudtam, hogy most elaludjak-e. Nem sokáig bírtam már, ruhástul beledőltem az ágyba és talán már a zuhanás közben édesen álmodtam. Kb. 6 körül csöngettek. Ivan volt, a reptéri egyik serény munkatársa. Igaz, hogy egy szót sem értettünk, mert ő norvégul én meg ilyen félkómás beazonosíthatatlan "nemzetektől független" nyelvjárást használtam, de elmondhatom, hogy mindkettőnknek nagy kő gördült le a szívünkről. Na jó, az enyémről talán nagyobb. Addigra a szám Ph értéke már minden negatív csúcsot megdöntve szinte levonult a grafikonról, szigorúan monoton csökkenő ábrát produkálva. Jólesett az én Colgate fogkefémet újra a számban tudni...

Aztán elmentem vásárolni. Néhány háztartási cikket illetve élelmiszert vásároltam 445 koronáért, ami átszámítva 13 ezer Ft-ot tehet ki. Kicsit lelombozott, de lelkiismeret furdalásom nem volt, mert tudtam, hogy csak szükséges dolgokat vettem. A konyha egész egyszerűen gusztustalan. Olyan orrfacsaróan penetráns szag van, hogy talán jobban járok, ha negyven napos böjtre vonulok, vagy csak a szobámban tárolok mindent. Egy cseh sráccal osztozom a konyhán (a szoba és a fürdő csak a sajátom)... Valamiért úgy érzem, hogy ebből még egy nemzetközi vita fog keveredni.. Ma este elvileg Party lenne a Diákönkormányzat szervezésében, de az energiamutatóm kimerültséget mutat. Annyi van még talán, hogy megfürödjek és ágyba dőljek. Ha esetleg holnap nem írnék, hívjátok a norvég hatóságokat, mert nagy valószínűséggel végkimerülésben kimúltam. Országhívószám: +47... Na, jó ilyen nem lesz. Nóri most biztos rázná a fejét, hogy hülyeséggel poénkodom. Jók legyetek!

Üdv: Jocó