Snow Business

Sziasztok!

Véget ért a hétvége. Mióta kint vagyok azt hiszem, hogy ezt volt a legnehezebb átélni itt kint. A honvágyam is egyre inkább felszínre tör, mert az eddig jól bevállt figyelem elterelő technikák kezdenek elavulni. Orvosi szóhasználattal: a szervezetem immunis lett a gyógyszerre. Hogy mik voltak eddig a legfőbb technikák? Kétségkívül az iskola. Még egy hét sem telt el a tanítás befejezése óta, de én már vágyok vissza. Ha van egy tanár, aki nyomja belénk a tananyagot akkor az nagy valószínűséggel le is köt. Ugyanúgy, ahogy egy liba sem tud ellenállni, ha tömik (csak tömték, mert már azt is betiltották. Szerencsére nekem még van néhány libamáj konzervem. Lehet megtartom inkább most, aztán pár év múlva aukcióra bocsátom és megtollasodok belőle, mint egy liba! :D) az én figyelmem sem kalandozik el a Kárpát-medence azon országába, amelyet a Duna és Tisza szeli át, államformáját tekintve pedig rántotthús. :-D

:'( + :-)

Pénteken, amikor Nóri szalagavatója volt, úgy ültem itt a szobámban, mint akit sokkoltak. A kezem remegett, mint egy 70 éves bácsikáé. Nagyon-nagyon-nagyon rossz volt, hogy úgy szerettem volna látni őt, de nem tehettem semmit. Tudom, hogy ez a legrosszabb dolog, amit tehettem, mert ezzel csak a saját dolgomat nehezítem meg. Mégjobban felkorbácsolom a honvágyat magamban, ami végzetes még most, hiszen van még azért hátra egy szűk hónap. Tegnap megnéztem a képeket. Amíg kint vagyok azt hiszem elsőnek és utoljára. Nem azért, mert nem tetszett, amit láttam... Az igazat megvallva soha nem láttam még olyan szép nőt a magam mögött hagyott bő húsz évben, mint Nóri volt pénteken. Talán nem sértés rá nézve, hogyha azt mondom: nem gondoltam, hogy tudd még annál is szebb lenni, mint amit én "megszoktam" tőle. Azért macskakarmoztam be a megszoktam szót, mert sohasem tudtam még általánosnak venni a szépségét. Most kicsit rosszul állok a dolgokhoz, tudom. Azt nézem, hogy mit hagytam ki, miben nem vehettem részt, nem pedig azt, hogy örüljek legalább annak, hogy a fényképezőknek hála legalább nem teljesen maradtam le. Ez bennem azt hiszem akkor fog nyomtalanul felszívódni, ha majd újra együtt leszünk és más dolgokkal ki lesz pótolva az az űr. A jelenlegi nihilben nagyon sajnálom, de nem tudok már helyesen gondolkozni. Legfeljebb úgy tudok tenni, mint Nyuszi, amikor beragadt Micimackó a bejáratba és amikor belátta, hogy nem tud mit tenni a nagy mackó fenékkel, akkor úgy kezdett gondolkodni, hogy legjobb, ha tudomást sem vesz róla...(Csak az a fránya tükör ne lenne!)

Tudom, hogy ez nem túlságosan érdekes olvasnivaló. De nekem jólesik, ha írhatok, mert értelmes gondolkozásra sarkall és ebben úgy érzem többé-kevésbé megtanultam magam kifejezni. Megpróbálok azonban most egy kicsit más vizekre evezni, hogy vidámabb dolgokról olvassatok, mint az én lelki állapotomról.

Egy hózivatar mentes csendélet a parkolóból.

Újra lehullott a hó Norvégiában! Egész hétvégén havazott itt, kisebb-nagyobb megszakításokkal és legalább 15-20 centiméternyi meg is maradt. Néha a szél is feltámadt, de olyan erőt produkált, hogy a jeges úton - nem hazudok - csúsztunk hátra! Így már elmondhatom, hogy a héten annyira kitartó gyúró voltam, hogy fittyet hánytam a viszontagságokra. Az időjárási elemek ellenére a héten 5-ször voltam konditeremben. Tévedésben él az, aki azt hiszi, hogy ennyitől már úgy nézek ki, mint egy testépítő. Jóformán semmi pozitív elváltozást nem észlelek az izomrostkötegeimen. Legfeljebb annyit, hogy nehezemre esik az ülés, mert annyit guggoltam.

No de visszakanyarodva a történet eredeti szálához... Egyre többet gyűlünk össze esténként beszélgetni vagy filmet nézni, mert társaságban van rá esély, hogy eltereljük egymás figyelmét erről az egészen furcsa betegségről, melyet leggyakrabban honvágynak hívnak. Így történt ez pénteken késő este is. Beszélgettünk, miközben az épület úgy dölöngélt ide-oda a széltől, mintha csak egy papírkunyhó lett volna. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mi a fenét ülönk ide bent, amikor kint úgy esik a hó, amit otthon a hazánkban ritkán tapasztalhatnánk meg. "Gyerünk ki!" Amikor kiértem a bejárati ajtón, az én első mozdulaton egy tigris bukvenc volt egyből. Igazi akció jelenetbe illő. Azt nem értem, hogyha rámjön a hülyeség akkor tökre jól meg tudom csinálni, középiskolában meg testnevelés órán olyan béna voltam, hogy szót sem érdemelnék... Ha jól emlékszem a talajgyakorlataim 12 éven át kéz a kézben jártak a hármas érdemjeggyel.

A szobából ennyit lehetett látni. Ehhez még képzeljetek hozzá szél okozta fütyülést.

Elkezdtünk hógolyózni. Sajnos ez sem az én specialitásom. Van egy olyan különleges képességem, hogy én nem tudok megdobni senkit, ellenben kiváló célpont vagyok a méreteim miatt. Erre akkor jöttem rá, amikor paintballozni voltam legutoljára. Előtte ugyanis mindig beástam magam valami bokorba (ami természetesen nem takart el tökéletesen) és ott vártam, hogy lelőjek valakit. De általában az lett belőle, hogy lőni nem mertem, mert azzal elárulnám a poziciómat. Nos, a gyengéim és erényeim korszerű, alapos tanulmányozása után taktikát változtattam. Egy aljas kamikaze lett belőlem. Ez annyit takar, hogy nem számít lelövök-e valakit, de én nyílegyenesen futok a tűzvonalban az ellenségem felé. Az érdekes az, hogy legtöbbször nem ők lőttek le engem, pedig tiszta célpont voltam, hanem én őket. Ez azért történhetett meg, mert egyszerűen az ember képtelen vészhelyzetben feldolgozni, hogyha valami váratlan történik. Az meg hogy a vesztébe fut valaki, mondanom sem kell, elég váratlan. Többnyire tehát az történt, hogy látták ahogy rohanok feléjük, mint William Wallace, de nem volt idejük arra, hogy a fegyvert rámszegezzék és egyetlen lövéssel kiiktassanak. Míg én a ravaszon pihentettem gyakorlatilag az ujjam, természetesen behúzva!

Munkában Joe Snow!

Na, megint jól elkanyarodtam a parkolói hógolyózástól. Mindegy, amúgy sem tudnék többet írni róla. Három 20 éven felüli ember, mint a kisiskolások: kacarászva hajigálták egymást. Negyedóra, 20 perc után azonban elfogyott a szufla. Már csak olyan morálban hajigáltuk egymást, mint a Ludas Matyi című mesében, amikor Döbrögi emberei vágják a fát az Ispán megfáradt sípolására. Sétáltunk egyet itt a környéken, majd eldöntöttük, hogy építünk egy hóembert. Nekem az jutott erről eszembe, amikor kicsik voltunk még Csabával és a szomszéd fiúkkal (perioikoszok) és az egyik nagy havazáskor ugyanígy hóembert kezdtünk el építeni. Akkora lett a golyó, hogy egyszerűen nem volt már ember, aki tovább görgesse. Az egyedüli probléma az volt, hogy éppen az úton nőtt akkorára a golyó, hogy mozdíthatalan lett. Egyedüli megoldás az volt, hogy valamelyik szülő kerített egy traktort, de az is lehet, hogy éppen arra járt egy és az szétzúzta a hógolyónkat. Sajnáltuk nagyon, de be kellett látni, hogy forgalom akadályozó tényezővé nőtte ki magát. Így visszagondolva, nem is értem, hogyan gondoltuk, hogy mi majd arra még két testrészt felhelyezünk. De az is jó volt, amikor ugyanekkorát akartunk csinálni, hogy az majd űrkapszula lesz, és ha kifúrjuk a belsejét kabinnak, akkor majd kilőjjük Csabát a Holdra a kertünkből.

Ihletett állapotban.

Mi itt most ügyeltünk a méretekre és sikerült is kettőt testrészt egymásra helyezni. Már csak a fej hibádzott. Akkor feltűnt nekem meg Ricsinek, hogy Balázs már régóta csendben van és térdel a hóban. Azt hittük, hogy hirtelen muzulmán lett és éppen a 23:52-es imát mormolja el, de egyszer csak hatalmas nevetésbe tört ki. Majd ezt mondta: "Ezt nézzétek!!" Felénk fordult egy hatalmas hóból készült férfi nemiszervvel. "Hóf*sz!" - mondotta harsány nevetés közben, majd hozzátette: "Legyen ez a feje." Majd azzal a mozdulattal rá is helyezte a már korábban elkészített hóember-torra és, -potrohra. Akkor nekikezdtünk mindhárman az utómunkáknak. Ki kellett ugyanis még simogatni, tapogatni, polírozni, hogy valóban zseniális legyen. A végeredményt talán még Mellocco Miklós szobrászművész is megirigyelné. Ricsi és Balázs szerint ez csak azért lehett ennyire zseniális, mert fél éve kint vagyunk. :-D Annyira élethű lett, hogy a realista szobrászat műcsarnokában is helye lenne. Persze 0 Celsius alatt. A ruhánk a nagy hóviharban annyira átázott, hogy szinte a nadrágot kézzel kellett fognom, le ne csússzon, amíg beérek a szobába.

A hosszú és fáradtságos munka végeredménye.

Másnap reggel amikor felébredtem reggel 8kor, kimentem a konyhába, hogy kortyoljak egy kis tejet. Az ablakból látom, hogy a parkolóban járt a hókotró. Az összes hót letolta, de a hóemberünket nagyon gondos mozdulattal kikerülte. Mit szólhatott már hozzá! :-D Legalább a műszakjába csempésztünk egy kis vidámságot.

Remélem nektek szép hétvégétek volt! Nagyon szép jövőhetet kívánok!

Üdvözlettel: Jocó